„Hiszek az ember megválthatóságában”

Ghelderode Barabbás című passiójátékát holnap 19 órai kezdettel mutatja be a Komáromi Jókai Színház. Árkosi Árpád, az előadás Jászai-díjas rendezője több mint harminc éve van a pályán színházi diploma nélkül...

Miért csinál egy gépészmérnök színházat?

Amikor a ’60-as évek végén elkezdtem színházzal foglalkozni, akkor ez életforma volt. Sokan voltak, akik orvosként, mérnökként – mint amatőrök – jelen voltak a művészi életben. Ösztönös lázadás volt ez a szocialista világ jelentésvesztése ellen. Később, amikor már tudatos művészi tetté vált a színházcsinálás, kikerülhetetlenné vált a választás. Első mérnökéveim után a színház mellett döntöttem. Azóta is a színház segítségével folytatom a világgal való párbeszédemet. A színházon keresztül tudtam kivívni és megvédeni saját belső szabadságomat.

Pár éve azt nyilatkozta, hogy „az emberi halandósággal való szembesülésről” kell szólnia a művészetnek...

Mindig erről kell, hogy szóljon, de ezt sokan hajlamosak patetikusan értelmezni. A színház és minden más művészet arra akarja ráébreszteni az embereket, hogy legyenek bátrak, mert mindannyian halandó lények vagyunk. Ha a játék katartikus élményt ad, akkor a néző bátrabban mer élni, mert felismeri, hogy azok az elemek, amelyeket a sorsában egyedinek vélt, kozmikusak. A színház nem azonos a való világgal, de sűrített terében és idejében képes a maga külön nyelvén és a maga külön erőterében életünk egy-egy töredékét is kivételes módon abszolutizálni, mélyebb, időtlenebb és titkosabb öszszefüggéseiben „üdvözíteni”. Az a jó színház, amely ezt az igazságot a színpadon úgy jeleníti meg, hogy szembenézésre készteti a nézőt.

Miért pont a Barabbást hozta Komáromba?

Mióta műveivel megismerkedtem, vonz Ghelderode különös világa. Amikor a Jókai Színház felkért, ezt a darabot ajánlottam, mert körülbelül tíz éve „tartogatom” magamban, de még nem volt lehetőségem színpadra vinni. A Barabbás ma is teljesen időszerű, emellett úgy éreztem, most jött el az ideje annak, hogy megrendezzem. A társulatnak is, nekem is igazi próbatétel.

Fontos-e, hogy aki egy vallásos témájú darabhoz nyúl, maga is hívő legyen?

Szerintem nem fontos. Pilinszky írja, hogy az igazi művésznek minden egyes alkotása lépcső Isten felé. A színházat természetesen nem lehet ennyire lineárisan értelmezni, mert minden előadás önálló életet él, így nincs közöttük olyan kapcsolat, hogy építkezni tudnának egymásból. Ez a gondolat inkább egy egyéni útra érvényes. Én a jóság istenkísértésében a lét és nemlét határán élek. A hit egy belső út, egy „meghívás”, amelyből néha elárulok valamit a rendezéseimen keresztül. Hiszek a szeretetben, az önzetlenségben, az alázatban, az igazságban, a barátságban... Hiszek az ember megválthatóságában. Emellett folyamatosan a szabadságra törekszem. Ha egy alkotó nem teremti meg a saját művészi szabadságát, akkor foglya lesz azoknak a körülményeknek, amelyekbe belekényszerült, és hamissá válik a mondanivalója.

És a kompromisszumok?

Nem szeretem a kompromiszszumokat. Azt vallom, hogy csak addig foglalkozhatok színházzal, amíg elég bátor és szabad tudok maradni. Hibásnak tartom például azt a gyakorlatot, amikor a művészetet különböző tetszési indexekkel mérik, mert ez a mennyiségi szemlélet teljesen idegen a művészet szellemétől; ez is kompromiszszum. Ha olyan helyzetbe akarnak hozni, amit nem tudok vállalni, akkor abbahagyom. Csak a saját belső törvényeimnek engedelmeskedem: nem a célra, a végeredményre összpontosítok, hanem az odavezető útra. Ez a szemlélet és gondolkodás persze anyagilag nem kifizetődő, de megvédi az embert az „elkárhozástól”.