Hét levél, válasz egy sem

Egyéniségével a negyvenes évek magyar filmgyártásának új korszakát nyitotta meg. Kultuszt teremtett. Bálvány lett. Kosztümös áltörténeti melodrámák rejtélyes asszonya. Törékeny, kislányos naivaként mások tündököltek – és buktak, ő az önálló, dacos, a férfiaknak nem engedelmeskedő, sorsát maga alakító, a házasság igáját messziről kerülő, sejtelmes, hús-vér nők megtestesítőjeként emelkedett a magasba.

Karády Katalin.

„Morális gátlásai nem voltak, hiszen valóban viharos élete volt, végigkísérte és igényelte a szex minden formáját. Férfiak, nők egyaránt érdekelték, semmiféle alkalmat nem szalasztott el, a nők csaknem belehaltak a féltékeny szerelembe iránta” – a Vörös Oroszlán íróját, Szepes Máriát idézi Karády 100 címmel most megjelent helyes kis könyvecskéjében Kelecsényi László, aki hét levélben próbálja meg felidézni a továbbra is sokakat foglalkoztató, szenvedélyes életet élt díva alakját. Harmadik, átdolgozott kiadása ez a jó pár évvel ezelőtt megírt könyvnek.

„Ha háromszor ír meg valamit az ember, annak különös oka lehet – ismeri el a szerző. – Van is – állítja. – Ennek az életrajzi kötetnek a főszereplője is legalább háromszor kelt életre és győzött filmvásznon, hanglemezeken… Ha ma élne, firkászok siserehada futna a nyomába, kereskedelmi tévék kamerán vennék üldözőbe, hetente jelenne meg róla valamilyen álhír. Neki valóban nem csak ötperces halhatatlanság jutott osztályrészül. A Rákosi-korszak emigrációba, a Kádár-éra Csipkerózsika-álomba kényszerítette, de ő még életében feltámadt: hangja és filmjei a tiltottból a tűrt kategóriába emelkedtek. Haza ugyan nem tért sohasem, bármit is fantáziáltak szenzációéhes zsurnaliszták, de figurája mélyen ágyazódott bele az utókor tudatalattijába.”

Kelecsényi László filmes újságíróként többkötetes szerző. Megírta már a lengyel film tragikus halált halt, fenomenális tehetségű színészének, Zbigniew Cybulskinak a portréját is, aztán Latinovits Zoltán és az eget festő vörös kányafa, Vaszilij Suksin pályaképét rajzolta meg. Karády Katalin életútja azonban újabb és újabb gondolatok megfogalmazására késztette. 1984 óta folyamatosan kutakodik utána. Tud is róla rengeteget, ezért fest róla olyan árnyalt képet. Hét levele közül az első mindenkinek szól, akit érdekel az egykor liberálisnak, „zsidóbérencnek” minősített díva sorsa.

„1944-es letartóztatása és fogva tartása az antifasizmus glóriáját vonta feje köré – írja a szerző, majd így folytatja: – Hivatalosan nem tiltják be, nem bántják, nem telepítik ki – no, még csak az kéne –, egyszerűen beláttatják vele, jobb, ha önként távozik az országból.”

Harmincegynéhány évvel később kitör a Karády-láz Magyarországon. A Zilahy Lajos regényéből készült első filmjét, a Halálos tavaszt felújítja a Filmmúzeum. Több mint egy évig kéthetente háromszor szerepel a műsoron. Újranyomják a lemezeit, dalai visszaszivárognak a rádióba, filmjei a tévécsatornák programjába.

„Karády Katalinról úgy érdemes írni, hogy ne csodálkozzunk az iránta megnyilvánuló rajongáson, ne méltatlankodjunk újabb sikerhulláma miatt, s ne gúnyolódjunk produkciója tetten érhető gyengéin, hanem kíséreljük meg mindezt megérteni és másokkal megértetni” – írja Kelecsényi. Ő maga meg is tesz mindent a megértetésért. A rajongóknak címzett második levélben Karády izgalmas életútját vázolja, és a Halálos tavasz külföldi fogadtatását is megidézi. „A fasiszta Szlovákia betiltja, Párizsban viszont közönségsikere van. Mussolini Olaszországában vegyes visszhangot vált ki.”

Tíz év, húsz film. Karády bírta a strapát. A ragadozó erejével szeretett, a mindenre elszánt nőstény energiájával dolgozott. „Mosolyog, villog, s mégsem játszik – állapította meg róla Németh László. – Inkább színészi médium, mint színész.” Kelecsényi pontosít, amikor az elfojtott szexualitás médiumának nevezi. „Tabukat sértett és döntögetett. Titkos lázadóvá edzette a férfiakat. A moziban másfél órára elszabadultak a vágyak. Karádynak hódítania kellett.”

Külön levél szól a könyvben a közömbösöknek, más a rühellőknek, íródott egy Karádynak is, aki szerint a könyv első kiadása annyira kétségbe ejtette őt, hogy szinte a betege lett. Úgy érezte: a szerző szapulja őt. Hetedik levelét, a 2010-eset önmagának címezte Kelecsényi László, „annak az okoskodónak, aki egykoron voltam”. A vamp, a dizőz akkor már a múlté. Karády húsz éve halott. „Övé maradt a tükörképe. Nem fosztották meg arcmásától. Nem kellett szégyellnie magát olyasmiért, amit el sem követett.” És jön (majd) a nyolcadik levél, amelyet az olvasó ír, valamikor 2010 után. Három üres oldal Karády Katalin további utóéletének adatolására. Bárki továbbírhatja. A feledés homálya ugyanis még odébb van. Jóval odébb. Ettől az arctól nem könnyű szabadulni.