Hét hónap, mely megrengette a családot

Az alapítók – Szabó Eleonóra, Dóri szülei és öccse a tavalyi gyermeknaponDóra szívós gyerek volt, a négy unoka közül a legszívósabb, kiskorában se betegeskedett. 1989. április 16-án született, két évre rá, április 10-én Dávid. Kétezer februárjában mindkét gyerek angínás lett, egyszerre szedték az antibiotikumot, egyszerre mentek ellenőrzésre, amikor is Dóra gyógyultnak találtatott, ellentétben öccsével. Dávid tehát újabb adag antibiotikumot kapott, további tíz napig otthon maradt, Dóra pedig, a Komáromi Selye János Gimnázium első osztályos tanulója, iskolába ment. A szülők épp fordítva ítélték volna meg (ha nem hisznek a laboratóriumi eredményeknek), mert a kislány látszott betegebbnek. Eltelt egy hónap. Dóra fáradékony volt, este nyolckor aludni ment, étvágytalan lett. A szülők arra gyanakodtak, hogy ez amolyan tavaszi fáradtság, közeledik az iskolaév vége, amikor sok a tanulnivaló; talán jót tenne, ha vitaminokat szedne, mondták az orvosnak. A doktornő vérképet csináltatott.

Június 2-án – egy nappal a gyermeknap után – reggel nyolckor volt a vérvizsgálat, délben megtudták az eredményt: leukémia. Délután ötkor már a pozsonyi gyermekkórház onkológiai osztályán feküdtek – Dóra és a mamája.

Amikor a szülővel közlik a diagnózist, összedől a világ. Miért épp ő? Mitől kaphatta? Hogyan? Mit rontottak el?

Az édesanya, dr. Kantha Mária:

– Végig vele voltam a kórházban, egy szobában. De ezt kérvényezni kellett, mert hat évnél idősebb gyerek esetében az édesanya csak a felülvizsgáló orvos engedélyével maradhat a kórházban. S ez együtt járt azzal, hogy olyan feladatokat, amelyeket a nővérnek kellett volna elvégeznie, mi végeztünk, én adtam be a gyógyszert, én kísértem röntgenre stb. Az első stádium nagyon rossz volt. Az erei a kezén megkeményedtek, eldugult a tű... Nagyon sokat szenvedett. Kiharcoltam, hogy mivel Dórát még hosszú kezelés várja, ültessenek be neki kamrát, hogy az infúziós tűt ne az érbe szúrják, hanem a kamrába.

Szeptember 8-áig nem hagytuk el a kórházat, akkor jöhettünk haza huszonnégy órára, szeptember végén pedig három napra.

A pozsonyi orvosok azt mondták, Dóra leukémiája 70-75 százalékban gyógyítható, és az is biztató, hogy kezdeti stádiumban diagnosztizálták. Reményre jogosított fel az is, hogy a kislány szervezete jól reagált a kemoterápiára. A csontvelő-átültetés szóba sem került – erre nem volt szükség.

Egy tizenegy éves kislány bekerül az onkológiára, súlyos beteg gyerekek közé, távol apucitól, az öccsétől, Dávidtól. Hiába próbálja nyugtatni az édesanyja, hogy ezeknek a gyerekeknek azért nincs hajuk, mert... Ne félj, nekik más a betegségük. Idővel őszintén el kellett mondani, hogy leukémiája van, és ő azonnal tisztában volt vele, hogy ez halálos betegség, de sikerült (?) megnyugtatni, hogy már tudják gyógyítani a betegséget...

– Harmadik napja voltunk a kórházban, amikor a kezelőorvos azzal jött hozzám, hogy véradókra lenne szükség. Ismerősök, ismeretlenek, még a köztársasági elnök díszőrségének tizenhárom kiskatonája is adott vért – Dóra nevére. Sokszor volt úgy, hogy a férjem reggel három-négy személyt hozott autóval, hogy vért adjanak. Ha Komáromban vették volna le a vért, az a pozsonyi kórháznak pénzébe került volna.

Az édesanya néhány hét kórházi tartózkodás után elkérte a kezelőorvostól a gyerek eredményeinek másolatát. Szülőként joga van ismerni a diagnózist, a kezelési módot, mindent – érvelt, és nem titkolta, másokkal is konzultálni akarnak. Nehezen, de megkapta. Budapesten, Prágában és Svájcban is próbálkoztak. Mindenhonnan visszaigazolták, hogy a kezelés helyes, felesleges volna máshová vinni a gyereket.

Mindenki segíteni akart: különböző (több esetben bevált) készítményeket ajánlottak, amelyeket a szülők be is szereztek. Az orvosok azzal érveltek: Dóra mindent megkap, amire szüksége van, ezeket a készítményeket nem ismerik, ezek nem szerepelnek a gyógyszerek listáján, egyelőre nem adhatják a kislánynak, esetleg majd a kemoterápiás kezelés után. (A természetgyógyászok érve: a szóban forgó készítmények nem gyógyszerek – következésképp nem is szerepelnek a gyógyszerek listáján –, csupán táplálékkiegészítők, és éppen a kemoterápiás kezelés mellékhatásait csökkentik.)

– Októberben három napot töltöttünk itthon és ötöt a kórházban, aztán volt úgy, hogy egy hétig is itthon voltunk. Novemberben már egyfolytában három hetet töltöttünk itthon. Optimisták voltunk. Augusztusban kilenc napig magas lázzal feküdt, míg rájöttek, hogy tüdőgyulladást kapott, de legyőzte. Ha akkor elmegy, belenyugodtunk volna, hogy komplikáció állt be... December 13-án felmentünk Pozsonyba azzal, hogy infúziót kap, és jövünk vissza. Csakhogy azt nem kapta meg, mert a nyomelemek nem érték el a mérhető szintet, nem tudták, mi az oka. A kemoterápiát nem folytatták. Dóra kezdett lebénulni. Elküldték neurológushoz, és tornáztatni kezdték. December 23-án hazaengedtek. A kórház a karácsonyi ünnepekre készült.

Első alkalommal volt szükség tolókocsira. Azzal biztatták őket, hogy Dóránál ez csak átmeneti állapot, ő mindenre másképp reagál, két nap múlva már futni fog.

29-én kellett volna Komáromban jelentkezniük vérvételre, és telefonon jelenteni Pozsonynak az eredményt. Ha jó, folytatják a kemoterápiát, ami maximum egy hónapi kórházi kezeléssel járt volna, s azután áttérnek a tablettás kezelésre.

Az édesapa, Kantha Géza:

– 24-én feldíszítettük a karácsonyfát, itt állt a nappaliban. Dórit az összes ajándék közül csak a kis fehér plüsskutyus érdekelte, magához szorította, mást meg sem nézett. Vacsorára húslevest kért galuskával. Másnap egy körül rosszul lett. Telefonáltunk Pozsonyba. Az ügyeletes orvos azt tanácsolta, vigyük a kórházba. Dóri nem akart menni. Öszszepakoltunk, azonnal útnak indultunk. Megérkeztünk a kórház parkolójába, ott már vártak, Dóri még köszönt a nővérkéknek. Beültettük a tolókocsiba. Amikor beértünk az épületbe, meglátta a portásnőt, azt mondta, „neviem dýchat”, nem bírok lélegezni. Ezek voltak az utolsó szavai. Kigomboltam a kabátját, rohantunk a lifthez. Az onkológia a mínusz második emeleten van. Mentünk le a lifttel, Dóra ment fel. Délután négykor, Jézus születése napján.

27-én a szülők ismét felutaztak Pozsonyba. Kérték a boncolást, gondolva, ezzel másoknak is tudnak segíteni. A boncolás megállapította, hogy a halál közvetlen oka: vastagbélfekély, a szakirodalomban leírt ismert mellékhatás... (Sajnos elkerülte a kollégák figyelmét, konstatálta a patológus.)

Dóra nem a leukémiába halt bele, hanem a kemoterápia mellékhatásaiba – állítja az édesapa, aki hetente háromszor-négyszer utazott Pozsonyba, a kórházba. Az unokatestvérek, az osztálytársak mindvégig tartották Dórával a kapcsolatot: telefonon, levélben, rajzban. Jöttek-mentek az üzenetek – 2000. december 25-ig.

Hét hónap emberfeletti küzdelem, reménykedés után hirtelen rád szakad a világ összes fájdalma. Nincs tovább.

NINCS TOVÁBB?

Egy hónappal Dóra elmenetele után az édesanya, Dr. Kantha Mária és az édesapa, Kantha Géza úgy dönt: alapítványt hoznak létre. Csatlakozik hozzájuk Dr. Szabó Eleonóra (Dóri keresztmamája) és Dávid. 2001. február 12-én jegyezte be a Nyitrai Kerületi Hivatal az alapítványt, melynek ügyvivője az édesanya.

– Az alapítvány célja, hogy Dóri nevében folytassuk a rák elleni harcot, segítsük a beteg gyerekek gyógyulását. Azért lett az alapítvány neve Kantha Dóra Alapítványa, mert szeretnénk megőrizni az emlékét azáltal is, hogy az alapítvány másokon segít. A kör egyre bővül, egyre több beteg gyereknek nyújthatunk segítséget, és nemcsak a gyerekeknek, hanem a szülőknek is. Távolabbi célunk, hogy a megelőzésre is gondoljunk.

Ki anyagi, ki más módját választja a támogatásnak.

Kopócs Tibor festőművész azzal az ötlettel jött, hogy mivel pénzt nem tud felajánlani, mit szólnánk hozzá, ha ajándékozna az alapítványnak 2-3 képet. Eltelt néhány hónap, Kopócs Tibor a feleségével együtt felkeresett bennünket, hogy továbbgondolták az ötletet, nemcsak néhány képet, hanem egy egész gyűjteményt ajánl fel. Ebből rendeztünk tavalyelőtt decemberben kiállítást az Európa udvarban Csendélet Kantha Dóra emlékére címmel, ahol az akvarelleket meg is lehetett vásárolni.

Miben tud segíteni az alapítvány?

2001-ben 134 ezer korona értékű ajándékot tudtunk adni a gyerekeknek, azoknak, akiket ismertem, akik még Dórával együtt kezdték a kemoterápiát. Mert továbbra is tartjuk a kapcsolatot a pozsonyi gyermekonkológiával. Mindig kipuhatoljuk, milyen korú a gyerek, mivel szeret játszani, mi érdekli, mivel tudunk neki örömet szerezni. Az ajándékon kívül, ha rászorul, pénzadományt juttatunk a szülőnek – utazási költségre, gyümölcsre, gyógyszerekre. A gyerek lelki támogatást kap ajándék formájában, hogy legalább arra a pár órára ne a betegségére gondoljon.

És a család is kap anyagi támogatást, ami ilyen csapás mellett különösen jól jön. Minden egyes alkalommal készítek ajándékozási szerződést, melyet a szülő aláír és viszszaküld, és amelyhez csatolja az orvosi igazolást. Mindent pontosan dokumentálunk!

Hogyan szereznek tudomást arról, ki az, aki támogatásra szorul?

Egyrészt olyanok fordulnak hozzánk, akik ismerik az alapítványt, másrészt az onkológiai osztályról jelzik, hogy ez és ez a beteg segítségre szorul. Szülők is fordulnak hozzánk. Ez úgy működik, hogy a doktornő először nekünk szól, kit lehet támogatni, azután a szülőknek, hogy keressenek meg bennünket.

Ellenőrzik, hogy jogos-e a kérelem?

Hogyne.

A magánszemélyek a személyi jövedelemadójuk egy százalékát már felajánlhatják közhasznú célra, így Dóra alapítványára is. Tavaly mekkora összeget utaltak át a számlájukra?

Több mint négyezer alapítvány szerepelt a listán, mi 132 ezer koronát kaptunk. Erre rendkívül büszkék vagyunk. Hogy az idén mennyi lesz, az majd júliusban-augusztusban derül ki.

Szlovákiában van hasonló alapítvány, mint a Dóráé?

Nem tudunk róla, hogy a környéken volna. A Rákellenes Ligának kicsit más a célja. A Mario Klein Alapítvány támogatottsága a Markízának köszönhető. Ránk az jellemző, hogy több ezer kisember kis összeggel támogat bennünket, és a gyerekek. Az első adományozó a nyolcéves Zsuzsika volt, a megtakarított zsebpénzét, a perselyében összegyűlt hetven koronát ajánlotta fel. Először csak az ismerősök adakoztak, aztán szélesedett a kör, idegenek is bekapcsolódtak. Az a gondunk, hogy számtalanszor nem tudjuk, kitől kapjuk a pénzt. Ez azért volna fontos, mert mindenkivel szeretnénk ajándékozási szerződést kötni, amely az illetőt arra is feljogosítaná, hogy ellenőrizhesse, hová került a pénze, hogy valóban arra a célra használtuk-e fel, amire ő is szánta.

A pozsonyi gyermekkórház mellett működő iskolának is jutott ötvenezer korona segédeszközökre. Az onkológiai osztály százezer korona értékű tárgyi ajándékot kapott. Kantháék listát kértek, mire volna szükség, és megvették a fonendoszkópot, a digitális fényképezőgépet, papírt a nyomtatóba stb.

Az alapítvány több jótékony célú hangversenyt szervezett, melynek bevétele a számláját gyarapította. Tavaly júniusban a gyermeknapon 263 gyerek lépett fel a Tiszti pavilon színpadán. A nárciszok napján a gyerekek is gyűjtöttek – Kantha Dóra Alapítványának.

Két év alatt több mint 400 ezer korona gyűlt össze. De minden pénz kevés. Külföldi kezelést nem tudnak finanszírozni, csak esetleg hozzájárulni a költségekhez pár ezer koronával.

„Az ünnepeinket nem kívánjuk senkinek...” – mondják Kantháék. Nehéz feldolgozni a történteket. Még mindig nehéz leülni ahhoz az asztalhoz, amely mellett a boldog család étkezett, de néha már felidézik a derűs perceket, a testvérek civódását.

Kantháék igyekeznek nem átvinni fájdalmukat a környezetükre. Az őrsújfalui házban minden Dórára emlékeztet: a rajzai, a kedvenc plüssállatkái, fényképei és a képeslapok, köszönőlevelek azoktól, akiknek Dóra az alapítvány közvetítésével néhány boldog órát szerzett.

Az alapítvány lelke az édesanya, Marika. Június 13-án 17 órakor Komáromban, a Tiszti pavilonban gyermeknapot tart az alapítvány.

A rák ellen valamit tenni kell! Legalább hívjuk fel a figyelmet arra, hogy vigyázz magadra, mert a rák mindenkit elérhet – figyelmeztetnek Dóri szülei.