Hátra arc, irány a dagonya!

Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő – ha tudta volna a jó öreg William, mennyi rosszat tett azzal, hogy kimondta ezt az igazságot, lehet, hogy másként kezdi Ahogy tetszik című darabját. Nem azt vonom kétségbe, hogy Shakespeare-nek igaza volt. Sőt. Színészkedéssel, magamutogatással, főszerep-játszásosdival meg egyéb, ezekhez hasonló úgynevezett színészi megnyilvánulással nyakra-főre találkozunk az élet nagy színpadán és a kuliszszák mögött. Gondoljunk csak a következő hétköznapi eseményekre és megnyilvánulásokra (természetesen nem a teljesség igényével, csupán csemegézve-csipegetve): korán reggel sűrűn pittyeg az ébresztő, a legszívesebben a falhoz vágnánk, ehelyett mosolyogva, mint a kellemesen simogató nyári napfény, kiszállunk az ágymelegből, irány a konyha, és perceken belül, ahogy a reklámokban elő van írva, visszük ezüsttálcán életünk párjának, kit negédes hitvesi csókkal ébresztünk, holott legszívesebben kiráncigálnánk az ágyból egyebek közt azokért a percekért, amelyeket nekünk már a konyhában kellett tölteni, míg ő végigálmodhatta álmát; hívat a főnök, már megint mit akar az az ilyen-olyan, de áldottnak semmiképpen sem nevezhető pojáca – gondoljuk összeránduló gyomorral, ezzel szemben félmosollyal fényesített, érdeklődő ábrázattal kopogtatunk be hozzá, igenis kezicsókolom, a kávét megköszönném; bejelentkezett a titkárnőnél (ó jaj, bocsánat, titkárnők pedig nincsenek, ma asszisztensek főzik a kávét és kotyogják ki folyosószerte a titkokat) a beosztott, beteg gyerek, fizetésemelés, munkamennyiség-csökkentés, majd én megmutatom, tessék helyet foglalni, kedves kolléga, miben segíthetek. A sor a végtelenségig folytatható, a személyek tetszés szerint behelyettesíthetők, így lehet a szülő a főnök, a feleség a szerető, a gyerek, akiből még minden, színész is lehet, a beosztott.

Maradjunk annyiban, hogy mindnyájan színészek vagyunk. És ebben gyökereznek a bajok. Vagy: ez a bajok forrása. Nem, nem ez a gond. A gondot mi magunk okozzuk, amikor elhisszük, színészi létünk feljogosít arra, hogy színházasdit játsszunk. Még pontosabban: elhitessük a nagyvilággal, valamint az igazi színészekkel, akiknek ez a hivatásuk, hogy abba a játékba, amely a színház színpadán – nem a nagybetűs életén – folyik, színészek lévén jogunk, mit jogunk, kötelességünk beleszólni. Hátra arc, irány a dagonya! Az a biztos, a jó meleg. S aki nem lép egyszerre, menjen vissza amatőrbe. Talán egyszer, talán itt is száz év múlva többen lesznek a másként gondolkodók (s reméljük, akkor már nem lesznek kirívóan másként gondolkodók, mert lesznek újabb, máskéntabbul gondolkodók). És akkor Adyval mérhetik magukat a tehetségek, a többet, a mást akarók, azzal az Adyval, akiről nem életében, csak az utóbbi évtizedekben derült ki, hogy rendes magyar ember volt, még akkor is, ha az őszt Párizsban élvezte.

a valaki elindul világ útján, tarisznyájában hamuban sült pogácsával, meglehet, úgy tér haza, hogy utazótáskájában már sült csirkét hoz. Ami nem jelenti azt, hogy elfelejti a hamuban sült pogácsa ízét.