Határsáv

Esteledik, nincs kilátás, felhőben gyaloglunk. Szitál a gomolygás. Bolotnaktól kigyúrt ösvény vezet az erdőbe, úgy fél óra múlva egy kis vadászkunyhóhoz érek vezetőmmel. Na graničníku. Így nevezik; Határmezsgyén. Nevezik még Grófova chatának is. Az ajtón magyar felirat, Ivan fordítja, soká tart mire eszembe jut: „A rókáknak vagyon barlangjuk és az ég madarainak fészkük, de az emberfiának nincs hová fejét lehajtani.” S hozzáteszi: „Az időleges és véletlen lakók isteni védelmének ajánljuk e házat.” Fordítja Ivan, kissé bicegősen. Legénykorában Szolyván dolgozott a fűrésztelepen, ott tanult meg. A kalyiba nyitva van. Ha rossz idő lep meg a határsáv ösvényén, remek menedéket nyújt. A kunyhótól négy ösvény fut a négy irányba. A Popágya csúcsa alatt vagyunk, néhány lépésre a csehszlovák–lengyel (azelőtt uhor–gácsországi, vagy polák–venger) határtól. Magyarázza kísérőm, Ivan, nagy nehezen megértem. Dolgozott Ostraván és Pardubicében, valami köztes cseh–ruszint beszél, melybe magyar szavak keverednek. Én biztosra megyek, minden mondatot elmondok oroszul is.  A Szinevéri Polana úgy húsz kilométerre lehet arra, amarra meg Németmokra szintén annyi, vagy valamivel több. Húsz kilométer őserdő fel is, le is. Zelená javorinka, így hívják ezt a rengeteget itt a kunyhó körül. Nem jár itt senki. Nemigen látsz erre élő embert azóta, hogy nem járnak ide a magyar grófok medvelesre. Mondja Ivan. A küszöböt átlépőket tán egy kézen lehetne számolni. Talán az erdőkerülő, talán vadorzó, vagy a pénzügyőrségtől valami csendőr, vagy határőr.  Ivannal igyekszünk tüzet rakni a kályhában. Árad befelé a füst. Kitárom a bodega „ajtaját” és „ablakát”, lassan mozdul csak a gomoly, kilebeg az erdő ködébe. Kipiszkáljuk az eltömődött kályhacsövet. Kalyibánk homályának falán platóni ősképként tűnünk fel. Az „ajtónál” egy moccanatlan árny figyel. A gróf kabátjának árnyéka itt maradt a falon a múlt tüzek emlékeként. Az átnedvesedett rönk, mely ki tudja, mióta állt itt, néha durran egyet a kályhában. Tudja Ivan, mi névrokonok vagyunk. Névrokonok? Olyan idegenek, akiket ugyanúgy hívnak. Ivan a fejét fogja. Vagy úgy, hát akkor Kolocsaván még több a névrokon, mint az igazi, Jesusu Christe! Aztán megtorpan. Hát hogy lennénk mi névrokonok, ha engem Ivannak, magát meg Kamilnak hívják. Olyan név meg különben nincs is a görög katolikus kalendárjomban. Van énnekem egy másik nevem is. Azt akkor használom, ha írok. Mondom. Tehát más néven beszél, és más néven ír? Elnevetem magam. Olyasmi. És milyen néven ír? Ivan vagyok, Ivan Olbracht.  Hátravetem magam az „ágyon”, nézem a kályhalyukak által határolt fények táncát a falon. Megkérem, meséljen Suhajról. Elmond néhány történetet, amit már a faluban is hallottam. Néhol a szereplők, néha a cselekmény különbözik. Ködbe vész Suhaj alakja, az őserdők ködébe. A fények táncolása a durva deszkafalon és főleg a fáradtság, leteper. Nem kell mindent elhinni, amit Suhajról mondanak. Az emberek pletykálnak. Mesebeszéd. Ekkor mintha egy árny mászna elő az ablakkeret réséből, mint egy darab a kinti mély erdő sötétjéből. Feltápászkodom. Hív, mint egy magányos kiáltás, könyörgőn. Elszürkült, félbehajtott papírfecni. Benne egy felirat: „Ach zlatá Praho! Uvidím tě ještě? Ant. Kadeřábek, respicient fin. Stráže.” Száz Pál