Határőr volt, lelki határőr

Liv Ullmann-nal 1971-benČTK/AP-felvételElcsendesült Farö szigete, ahol élt. Nem most: akkor borult rá csend, amikor elköltöztek onnan a filmesek, azok, akiket éveken át irányított, akikkel kikövezte a svéd film nagyvilágba vezető fényes sugárútját. Akkor borult csend erre a balti-tengeri szigetre, amikor Bergman visszavonult, s nem akart többé a rendezői székbe ülni. Morózus lett a film kulisszái nélkül. Nem kommunikált a világgal, csak a papírral, amelyen irodalmat teremtett: forgatókönyveket írt magas színvonalon.

Már negyvenévesen abba akarta hagyni a filmezést. Aztán mégis megolvadt. Talán dacból, hogy ne legyen igazuk a kritikusoknak, akik elpártoltak mellőle, szalagra ültetett még néhány forgatókönyvet, nehéz lelki tusákról. Aztán újból megkeseredett, élete utolsó két évtizedét a filmezéstől teljesen visszavonultan töltötte. 2003-ban azonban visszatért még egy tv-film erejéig, amely a Jelenetek egy házasságból hőseit mutatta be harminc évvel később: ez volt az a forgatás, a „hattyúdal” amelyről Liv Ullmann beszélt.

Lehet, hogy az is volt vele a baj, hogy nagyon kemény filmeket adott a világnak. Nagyon kemény, takargatnivalónak vélt igazságokat mondott ki az emberi lélekről. A házastársi viszonyulásról. A társas viszonyt alakító érzelmekről. A társas viszonyt tönkretevő, kikezdő-megrontó érzelmekről. Az elembertelenedésről. Kegyetlen rendező volt. Embertelen az emberért. A mezítelen lelket átvilágító röntgenorvos. Igazi lelkész. Vallott és gyóntatott. Rá is akasztották a védjegyet: „a filmes élveboncolás svéd mestere”. Belemászott, olykor-olykor beletiport a lelkünkbe. Farkasszemet nézett velünk „arcközelből”, hogy ne tudjuk lesütni a pillantásunkat, hogy számba vegyük gyarlóságainkat, és számot adjunk eltévelyedéseinkről. Saját vétkéért és az emberiség bűneiért is vezeklő mozijaiban „belső démonainkkal” szembesít.

A hetvenes évek második felében, egyik nyári vakációm alatt Tata tóváros mozitermében tudatosítottam a filmművészet létét. Annak a hatalmas, hűvös vetítőteremnek a foghíjas nézőterén döbbentem rá, hogy amit addig láttam mozgókép gyanánt, az zömmel vegyes felvágott volt. Akkor, ott kezdődött az a korszak, amellyel átléptem a filmvilág mágikus határvonalát. S a határőr, aki beléptetett, Ingmar Bergman volt. Egyik legsúlyosabban hömpölygő képfolyamával, a Suttogások és sikolyok című filmjével. A testi és lelki kínokat kivetítő, önpróbára tévő meredek közelképekkel. Köztük azokkal a kockákkal, melyeken a csodálatos, de hűvös arisztokrata nő vacsora után széttöri a boroskelyhet, és vérsugár-fakasztással eltünteti magában. A szokatlan remegésnek, amellyel a filmet néztem, a mozigépész hangja vetett véget némileg: „Akit érdekel a vége, holnap jöjjön vissza, nincs áram, nem tudok vetíteni” – mondta tíz perccel a vége felirat előtt. Másnap elutaztam. Aztán évek után videóra rögzítettem a filmet, de csúszott az adás, az utolsó tíz perc ekkor is lemarad. Azóta se láttam. A sors akarhatta így: ez az én egyéni bergmani illúzióm. A többi közös hagyaték.