Hanta, hó és halál

Tegnaptól vetítik a hazai mozik Quentin Tarantino várva várt Aljas nyolcasát (The Hateful Eight). A cím magyar fordítása sajnos menthetetlen, az szúrta el a poént, aki annak idején A hét mesterlövészre magyarította a The Magnificent Seven című klasszikus westernt.

Az időzítés viszont remek: mi sem kellemesebb, mint havas télben egy még sokkal havasabb tájat nézni a vásznon.

Erről a filmről már akkor bőségesen cikkeztek, amikor még csak papíron létezett. Tarantino forgatókönyve kiszivárgott az interneten, és a mester olyan dühös lett, hogy le sem akarta forgatni. Aztán mégis. Erre a bemutató előtt pár nappal a film megjelent a neten, amiről ismét lehetett cikkezni. Ennyi ingyenreklám után talán nem csak a Tarantino-rajongók fogják megnézni ezt a téli westernt, ami inkább pszichodráma sok művérrel, némi humorral és rengeteg trágársággal.

Tarantinót két dologért szokták kritizálni, szinte minden filmje után. Az állítólag túlburjánzó erőszak miatt, újabban pedig a „rasszista” nyelvezet miatt. Nos, az Aljas nyolcas a polgárháború után pár évvel játszódik, amikor nyilván egy őrnagyi rangot elért afroamerikai sem úszta meg a leniggerezést, még egy veterán tábornoktól sem, nemhogy egy tahó birkapásztortól.

Wyomingban tombol a hóvihar, éjszakára díszes társaság verődik össze Minnie fogadójában. Nagyon különböző emberek, senki sem bízik senkiben, illetve később kiderül, kik játszanak össze és kit mi motivál. Lassan, óvatosan ismerkednek egymással, a verbális kommunikáció dominál. Az afro-amerikai a legdörzsöltebb, mindenkinél több esze van, és az elejétől fogva bűzlik neki valami. Hol lehet Minnie, aki soha nem mozdul ki a fogadójából, és eszébe sem jutna távollétében egy mexikóira bízni az üzletet? És hol van a párja, Sweet Dave, akit csak kedvenc karosszékével együtt lehetne kirobbantani a fogadóból? – tépelődik Samuel L. Jackson, a rendező egyik méltán kedvenc színésze.

Az is elég, ha csak néz. Ha pedig megszólal, az maga a gyönyörűség. Nem tudom, mennyit gyakorolhatta ezt az akcentust, de ügyesen elsajátította – mindenképp érdemes a feliratos verziót választani, mert a szinkronizált előzetes alapján szerintem az élmény fele elvész. A magyar színészek meg sem próbálták utánozni a hanglejtést, a szavak lassú, ízes formálását. Mintha cukorkát szopogatna beszéd közben. (Nem véletlen az asszociáció, egy elgurult cukorka bűnjelként szerepel a filmben, két teljes másodpercig.)

Tarantino egészen kivételes képességű forgatókönyvíró. Többször nyilatkozta, hogy regényírónak készült, és a filmezésből a történet érdekli leginkább. Ez már 1992-es első filmjénél, a Reservoir Dogsnál (Kutyaszorítóban) kiderült róla. Az a sztori főleg anyagi okokból játszódott 95 százalékban egyetlen helyiségben. Az Aljas nyolcasra persze már volt elég pénz, bármit megtehetett volna, mégis összezárta a szereplőket csaknem két és fél órára, hogy dumáljanak, kóstolgassák egymást, derítsék ki egymásról, ki kicsoda valójában. Ez az ember ismét csodákat művel a nyelvvel. Jellemet formál, nevettet, megbotránkoztat, karaktereket ütköztet, feszültséget teremt. Hiszen a fogadóban rekedteknek a coltjaikon kívül más eszközük nincs, hogy jó pozíciót vívjanak ki maguknak, hogy elhitessék magukról, amit el akarnak hitetni. Ezt bizony nem lehet elkapkodni, minden szót meg kell fontolni.

És el is érkeztünk a valós idő – érzékelt idő problematikájához. Hozzánk a film 167 perces digitális változata jutott el, a speciális, szélesvásznú formátumban forgatott, húsz perccel hosszabb eredetit még az USA-ban is csak néhány moziban tudják levetítik, ahol van hozzá megfelelő gép. Szóval szűk három órára tankoljon fel pattogatott kukoricával az, aki beül a moziba. És egye meg mindet az első két órában, mert később már nem biztos, hogy lesz rá gusztusa.

Rohanó világunkban nyaktörő mutatványnak tűnik ilyen hosszú filmet csinálni. Egyes kritikusok máris azt elemzik, mely jeleneteket kellett volna kihagyni, mit oldhatott volna meg rövidebben a rendező. Nos, Tarantino nyilván úgy vágná le a tudálékos szakírók kezét, ahogyan azt a filmben teszi valaki a másikkal. Itt ugyanis az időnek komoly feszültségfokozó szerepe van. Pont az a cél, hogy a türelmetlenebb nézők idegesen fészkelődjenek, hogy mikor lesz már ennek vége. Akit pedig beszippant a történet, az úgyis mozdulatlanul ül a helyén, és a vége helyett inkább azt várja, mikor veszi kezdetét a vérengzés. Mert lesz, az biztosra vehető. Arra sok jel utal.

A színészek közül Jackson mellett a harcsabajszú fejvadász Kurt Russell és „zsákmánya”, a női gyilkológép Jennifer Jason Leigh alakít nagyot – őt folyamatosan ütik-vágják, amiért a maszkmester is dicséretet érdemel. A néző pedig minden alkalommal felszisszen, mintha őt püfölnék. A kis mitugrász seriffjelölt szerepében Walton Gogginsnak is van néhány remek villanása, az öreg tábornok (Bruce Dern) mellett ő a legmocskosabb szájú rasszista a színen. A hivatásos hóhérként bemutatkozó Tim Roth, a rendező másik nagy kedvence ezúttal olyan szerepet kapott, mintha nem is neki, hanem Christoph Waltznak írta volna Tarantino. És ott a harmadik kedvenc, Michael Madsen is, akinek – egy hangsúlyos jeleneten kívül – csupán annyi a dolga, hogy titokzatos legyen és néha „kovbojosan” kinézzen a kalapja alól.

Mert ez mégiscsak egy western, Tarantino tisztelgése a régi nagyok előtt. Viszont a westernelemek tudatosan stilizáltak, felnagyítottak, ahogy a brutalitás is. Aki nem lett rosszul a Kill Bill nagyjelenetén, amikor Uma Thurman egy hadseregnyi japánt aprít fel különleges szamurájkardjával, annak most sem kell kiszaladnia a mosdóba. Mert a filmes túlzás itt is szépen tompítja az undorfaktort, azaz a sok száz liternyi ketchupot simán meg lehet emészteni.

Tarantinónál mindig kulcsfontosságú a zene. Hatalmas dolog, hogy Ennio Morricone, aki negyven éve nem írt zenét westernhez, ezúttal rábólintott a felkérésre. Az ősz maestro állítólag sosem nézi meg a filmet, amelyhez a zenét írja, csak a szinopszist olvassa el. Ha ezúttal is így történt, akkor a zenét „kezelő” embert – talán magát a rendezőt? – is dicsére illeti, mert a szép, korrekt muzsika mindig a legjobb pillanatokban csendül fel. Elhangzik még a Csendes éj is, amelyet a gyanús mexikói (Demián Bichir) klimpíroz a zongorán, vérfagyasztó aláfestésként. Egy folkballada erejéig pedig még Jennifer Jason Leigh is dalra fakad, de ebben sincs sok köszönet.

A film második nézésre talán nem lesz már olyan izgalmas, mint elsőre, amikor még tele van titokkal. De annyi baj legyen. Legalább jut idő a nüanszok megszemlélésére is...