Hangtalan imák

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Tiszta, mesterien felépített, fiatalos hevülettel átitatott, érett mű a darab. Ahogy a harminchét éves Ibsen megfogalmazta: drámai költemény, a tárgya jelenkori, tartalma komoly, 5 felvonás rímes versekben. Az életmű egyik fontos s talán legfilozofikusabb darabja. „Brand én magam vagyok legkülönb pillanataimban… – adja tudtunkra a szerző, s hogy hőse éppen pap, az nem lényeges, állítja. – A mindent vagy semmit követelés az élet minden más területén is fennáll, szerelemben, művészetben stb.”

Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója Zsótér Sándort kérte fel a darab megrendezésére, aki élt is a lehetőséggel, hiszen szereti a dupla kihívásokat. Új helyzetben, magyar színpadon elsőként megküzdeni a Brand nagy hullámokban áradó anyagával igazán neki való feladat. Zsótér a sorok között is pontosan olvas, érzékenységéből és felkészültségéből eredően pedig tisztán látó, puccot és parádét sosem bevető rendező. Brand történetében is elsősorban a lelki és szellemi mozgatórugókra figyel. Abból indul ki, és arra épít.

Brand utazásra készül a darab elején. Életét és hitét a mindent vagy semmit végletessége jellemzi. Bár tele van kétellyel, kíméletlenül hű az elveihez. A legfontosabb, amit híveitől elvár: tartsák be amúgy betarthatatlan törvényeit. Fiatal, ereje teljében levő, megalkuvást nem ismerő Isten, akit ő követ, nem egy szelíd, jóságos, minden felett szemet hunyó és mindent megbocsátó nagyapó. De Brand sem szentfazék, nem is az egyház szócsöve. „Ne légy más holnap, mint aki ma vagy!” – hirdeti, s mindenkitől azt kéri, élete és hite ne két dolog legyen. Ahhoz viszont, hogy a nyája méltó legyen az ő Istenére, teljesen meg kellene változnia.

És itt a baj forrása. A nép, az istenadta nép nem könnyen változik. Már ha egyáltalán akar vagy képes változni. Brand úgy érzi, csak a nagyvilágban töltheti be hivatását, ahol talán többen gondolkoznak úgy, mint ő. A végén mégis marad. Azt az utat próbálja bejárni, amit hite szerint Isten kijelölt számára. Ez az út pedig mindennél nehezebb, könyörtelenebb. Nem állíthatja meg rajta senki és semmi. Még a felesége, a gyereke sem tarthatja vissza. „Isten nem olyan zord, mint te vagy!” – vágják a szemébe, de Brand sziklakemény ember. Keltegeti az embereket, akiket mások elaltatnak. „Se csók, se hízelgés nem kell nekem!” – mondja, miközben senkitől nem vár el többet, mint magától. Az azonban a soknál jóval több. Rengeteg. Elvárja, hogy mindenki vele tartson, akár a halálba is.

Brand norvégül azt jelenti: tűz. Ibsen Brandja igazi lánglélek. Az isteni eszme földi hordozója, aki azt is tudja: „Bűnnel teljes az a tett, mely félig készült s színre lelt.” Brand nem az eszmével – az élettel, az életével játszik. Hívei elfordulnak tőle, mert a hazugság mégiscsak legyőzi a népet. A bukás, a végső bukás pedig elkerülhetetlen.

Trill Zsolt játssza a papot. Erő, átszellemültség, a hitbe vetett szent meggyőződés árad a játékából. Elképesztő mennyiségű szöveget közvetít sallangoktól mentesen, pontosan, érthetően. A többiek, főleg Ejnar (Mátyássy Bence), Agnes (Trokán Nóra), a bíró (Mátray László), a prépost (Horváth Lajos Ottó) és az iskolamester (Szűcs Péter Pál) a szó legnemesebb értelmében is csak asszisztálni tudnak a létezéséhez. Vagy azért, mert mellette állnak, vagy azért, mert ellene fordulnak. De mellékszerepeikben is árnyaltan megrajzolt figurát hoznak.

Az előadás másik főszereplője az Anya szerepében Törőcsik Mari. „Görnyedt nőalak, a nap kiégeti a szemét” – írja Ibsen. Görnyedtség helyett idős, madárcsontú asszonyt látunk majdnem földi érő bundában. Tetemes súlya lehet a kabátnak, Törőcsik Mari mégsem roggyan meg alatta. Erős asszony, megtörhetetlen anya. „Óvd az életed, azt én adtam neked!” – kérleli a fiát, és küzd vele a végtelenségig. Makacs, dúsgazdag asszony, nála az oszthatatlan vagyon, s ül rajta mozdulatlanul. Az ő temploma, az igazi fent van a hegyen, a fjordok között, ahol a hó zenél és a szél prédikál vadul. Csak az imáját mondja el itt nekünk.

Hangtalanul is hallhatóan.