Hagyd abba, hagyd már abba!

A címet a Pa-Dö-Dő egyik slágeréből kölcsönöztem. Ez egy felszólító mondat, jó nagy felkiáltójellel a végén – bár félő, hogy azok nem veszik magukra, akiknek szántam. Pedig vannak páran!

Nem fontos neveket említeni. Amúgy is, képtelenség felsorolni az összes előadót, akik évek (évtizedek) óta próbálnak kiutat találni karrierjük zsákutcájából. A próbálkozással semmi gond, a baj az, hogy a többség álomvilágban él – a zenei élet krémjének képzelik magukat, pedig emberemlékezet óta nagy ívben elkerülik a lemezeladási listákat, és a szakma már „előadószámba” sem veszi őket. Mégis úgy viselkednek, mint a legnagyobb világsztárok. Szánalmas!

A magyar popzenéből hoznék fel példákat, de csak azért, mert jobban ismerjük a magyar piacot. Ez ugyanis világjelenség. A minap egy televíziós műsorban lépett fel az egyik helyben topogó „állócsillag”. Új dalát adta elő. Harmatgyenge volt. A hölgy valamikor a hetvenes években hódított. Azt nem állítom, hogy akkor a csúcson volt, mert ott igazából sosem járt. Megkérdeztem néhány ismerősömet, hogy tudnak-e tőle legalább egy dalt mondani. Nem slágert, slágere ugyanis sajnos nincs. Nem tudtak. Ő mégis fokozatosan jelenteti meg a lemezeit, általában „nevesincs” kiadók gondozásában. Bár legutóbb egy multinacionális cég karolta fel. Kevés sikerrel. Pontosabban óriási bukás lett a vége. Kíváncsi vagyok, hogy manapság hány hanghordozót tud eladni. Ötvenet? Százat? Vajon mekkora a rajongótábora? És a rokonsága? Vagy már ők is unják?

Néhány nappal korábban az egyik kábeltelevíziónak nyilatkozott egy – főleg a színpadról ismert úriember. Alaposan felháborodott azon, hogy a műsorvezető még nem is hallott együtteséről, amely – állítása szerint – harmadik éve sikert sikerre halmoz. ĺgy hát nem csoda, hogy a felkészületlen (?) műsorvezető irult-pirult szégyenében. Azzal védekezett a lelkem, hogy ő nem naprakész a könnyűzenében. Én az vagyok (szerintem), ennek ellenére nekem is új volt az információ a sikert sikerre halmozó zenekaráról.

Ezek az emberek valamiért képtelenek belátni, hogy más szelek fújnak a (zenei) divatban, és őket már régen kifújta az élvonalból valami kóbor szellő. Vagy inkább hurrikán? Persze, azért nem olyan vészes a helyzet, nem kell őket sajnálni, szépen megélnek a zenéből, amíg akad fellépés. És ahogy hallom, akad. Sok község ugyanis csak őket tudja megfizetni, ha nyugdíjasainak akar kedveskedni… Közben biztos vagyok abban is, hogy a mániákus ragaszkodás hátterében nem a pénz áll. Akkor sem hagynának fel az énekléssel, ha milliomosok lennének. Egyszerűen nem tudnak lemondani a csillogásról. S ha a csillogás már elmúlt, legfeljebb odaképzelik maguk köré. Ez van. S mi kénytelenek vagyunk elviselni őket. Attól tartok, hogy még jó sokáig! (péjé)