Ha tudná szegény szemüvegem, micsoda cirkuszt váltott ki!

A készülő nyugdíjreform állítólag igazságosabb lesz a mostani rendszerhez képest, mert hogy mindenki aszerint nyújtózkodhat majd nyugdíjas korában, amennyit aktív korában rendszeresen folyósít a kiegészítő nyugdíjbiztosítás számlájára.

Na most, ez teoretice igazán jól hangzik. Valahogy úgy, ahogy La Fontaine írta a hangyáról és a tücsökről szóló meséjében: aki szorgalmasan dolgozik (mármint a hangya), tavasztól őszig inaszakadtáig gyűjtögeti az élelmet, az majd télen élvezheti egész évi munkája gyümölcsét – nem fagy meg és nem hal éhen, mint szegény tücsök, aki egész nyáron a zenének hódolt, aztán télen elpusztult. Tücsökből is csak annyi pusztul el – a létszámuk arányait nézve —, mint bármelyik más rovarból, beleértve a hangyákat is, melyek az összegyűjtött élelem ellenére nagyon nehezen vészelik át a telet, s tavaszig jelentősen megcsappan a létszámuk. Na de nehogy azt higgye valaki, hogy forradalmat akarok szítani, hogy talán arra buzdítok, mindenki élje a világát (mint a tücskök), csak az élvezeteknek hódoljon, mert úgyis mindig azok járnak jól, akik lumpolnak, csalnak, lopnak, hazudnak, aki pedig szorgalmasan dolgozik, épphogy csak kihúzza valahogy, túléli, de nagyon súrolva a lécet...

Visszatérve a nyugdíjreformra – az jutott az eszembe, hogy bizony vannak, akiknek „aktív” koruk ellenére sincs állásuk, nem tudnak elhelyezkedni, mert egyszerűen nincs számukra munkalehetőség. S vannak olyan alkalmazottak, akik a becsületesen elvégzett munkájukért épphogy megkapják a minimálbért. Mások meg többszörösét is megkeresik emezekének, s még az sem mondható el róluk, amit egyébként komoly magyarázatnak tartok magasabb fizetés indokaként, hogy felelősségteljes munkát végeznek. Egyszerűen csak arról van szó, hogy jól tudnak helyezkedni, alkalmazkodni, mindegyik rendszerben le tudták szedni a tejfelt, más szóval: mindig éltek a kapcsolataik adta lehetőséggel, s mindig azon szorgoskodtak, hogy minél kevesebb munkával minél nagyobb haszonra tegyenek szert. S e tekintetben aligha beszélhetünk igazságosságról, ha azt vesszük alapul, hogy a havi jövedelmükből élők aligha tudnak folyósítani valamit a kiegészítő nyugdíjbiztosítás számlájára. Legfeljebb majd a kötelező minimális összeget, de a családjuk azt is meg fogja sínyleni. A másik csoport pedig fennhangon hirdeti majd, hogy milyen jól kigondolták az új nyugdíjrendszert. Mert hát ki-ki a maga hozzájárulása szerint élvezi majd a nyugdíjas kort.

Erről az összehasonlításról pedig eszembe jutott egy eset, amit egy barátnőm mesélt nemrég: Képzeld, olyan szerencsétlennek éreztem magam tegnap délelőtt... Az egyik kolléganőm, illetve nálamnál jóval magasabb tisztségbe besorolt munkatársam, aki – mondanom sem kell — a munkájához mérten aránytalanul magasabb fizetést kap, mint én, akkorát nevetett a szemüvegem láttán, azt hittem, szétpukkan. Az történt ugyanis, hogy eltört a szemüvegem egyik szára, s mivel nincs tartalékszemüvegem (hát ugye, az én jövedelmemből nem telik ilyesmire), futottam a szemüvegeshez, hogy megjavíttassam. ĺgy lett a szemüvegem egyik szára világosbarna, a másik pedig sötétbarna színű. Egy pillanatig méltatlankodtam a kétszínű szemüveg fölött, hogy talán az eredetit is sötét színűre kellene cserélni, csakhogy egyetlen szemüvegszár 140 koronába került, s ez már éppen elég terven felüli kiadás a számomra, még egyszer 140 korona aligha fért volna havi költségvetésembe. Tudod, a két gyerek, egyedül tartom el őket... Hogy megörültem, amikor a szemüveges azt mondta, hogy sajnos a jobb szárat nem tudja kicserélni, mert ebből a fajtából most csak bal oldali szárai vannak. Az összes többi szemüvegszár pedig keskenyebb vagy szélesebb volt az enyémnél. De megígérte, hogy majd rendel pontosan olyat, mint az eredeti volt, s akkor viszszaveszi tőlem ezt az újat, s kicseréli világos színűre. Látod, vannak még jó emberek, akarom mondani, elég siralmas látvány lehettem, ahogy összekapartam a szemüvegszár árát, s tehetetlenségem láttán a szemüveges számomra kedvező ajánlatot tett. Csakhogy egy hónapig, amíg az új áru megérkezik, felemás szemüveget kellett hordanom. Hát aztán! – mondtam magamban. Szimmetrikus szemüvege bárkinek van, de ilyen felemás! Szóval így történt, hogy rögtön a javítás másnapján az említett kolléganőm szó szerint kiröhögött a kétszínű szemüveg láttán. De hiába várta, hogy csatlakozom hozzá a hahotázásban, valahogy nem tudtam ráhangolódni az ő hullámhosszára. Aztán azt mondta: Csak azt ne mondd, hogy nem futja egy rendes szemüvegre, s még mindig folytak a könnyei a nevetéstől. Nekem is könnyek tolultak a szemembe, de ugye tudod, hogy nekem nem a nevetéstől. Csak annyit mondtam neki: Hát nem! S otthagytam őt, pedig ő hívatott, mert (azt hiszem) valami feladatot akart nekem adni, s mint afféle feljebbvalómat illetlenség volt faképnél hagynom őt a feladattal együtt, de a gurgulázó és véget érni nem akaró kacagás valahogy ellenszegülést váltott ki bennem, pedig sose csináltam ilyet, bárki megmondhatja... Aztán pár perc múlva utánam jött az irodámba, s még mindig nevetve elmondta, hogy előzetes tervet készít a vállalat a jövőre esedékes kiegészítő nyugdíjbiztosítással kapcsolatban, s mivel nekem már csak legfeljebb 12 évem van a nyugdíjig, hogy legyen valami értelme az egésznek, havonta 2000 koronát fog kellenem a kiegészítő alapba juttatni. Havonta kétezer koronát? – mondtam utána vontatottan, s úgy látszik, tudtomon kívül jó komikus lehetek, mert kolléganőm hahotázva vágtatott ki az irodámból. Értetlenül bámultam utána, ő viszszafordult, egy pillanatra komoly arckifejezést erőltetett magára, s azt mondta: Mit vagy oda, én négyezret fizetek majd havonta. Úgy látszik, bamba tekintetem megint nagyon viccesnek tűnhetett, mert nevetős munkatársam ismét harsány kacagásban tört ki. Távoztában majdnem magával vitte a folyosó bejárati ajtaját...