Ha akarna, sem tudna már sírni

Frivol, bizarr, légies nőalakok megformálója. Álom és valóság, élet és halál határán mozog nem egy szerepében. Megfoghatatlan, elérhetetlen, egyszeri és megismételhetetlen az is, amit az elmúlt évtizedek során Ascher Tamás, Halász Péter és Jeles András rendezéseiben nyújtott.

Bárkitől bármilyen szerepet kapott is, abban biztosan volt valami extra, valami plusz, valami váratlan és meglepő. Soha nem találta furcsának, hogy színpadon vagy filmben miket látnak önbe?

Fiatalon az ember, de még később is, az én koromban nem találja különlegesnek magát. Még akkor sem, ha már kellő önismerettel rendelkezik. De amiatt, hogy engem furcsának, összetéveszthetetlennek látnak, színésznőként sokszor epizódkategóriába raktak. Pedig én is szerettem volna naivákat játszani, vagy előtérbe kerülni. Egy idő után aztán ez a vágyam is elcsitult. Rájöttem, hogy elég, ha jól játszom el a rám bízott szerepet. Nemrég egy előadás szünetében találkoztam Ascher Tamással, akitől sok évvel ezelőtt Kaposváron Bulgakov Margaritáját kaptam. Nagy lelkesen meséltem neki, hogy van egy felfedezettem. Vilmányi Benett. Imádom. Csodás színész. Lenyűgöz a játékával. Bár nagyon magas szintre jutott a magyar színjátszás, kidolgozott alakításokat nyújtanak a színészek, de ez a fi ú…! Áradoztam róla Tamásnak. Hogy izgatottság lesz úrrá rajtam, ha játszani látom őt. „Te még nála is érdekesebb voltál annak idején!” – mondta Tamás. Na, én erre padlót fogtam. Ezt akkor hallottam először tőle. Korábban soha nem mondott ilyet.

Pedig ő fedezte fel. Vagy nem?

De igen. Pszichiátriai kezelés után jelentkeztem a kaposvári társulatba. Pár mondat után abbahagytam a szöveget, és elkezdtem zokogni. Zsámbéki Gábor csak annyit mondott: „Köszönjük szépen, majd ha megnyugodott, jöjjön el újból, szívesen fogadjuk, de már csak jövőre lesz ilyen lehetőség.” Kedvesen elutasított. Na de Ascher utánam jött. „Ugye, tudod, hogy nagyszerű voltál?” Azt hittem, gúnyolódik. Szeretne külön is meghallgatni, mondta. Majd ha lepihentem. Igen, ő az én megtalálóm. Egyszer azt nyilatkozta rólam, hogy olyan vagyok számára, mint egy talált tárgy. Számomra ez egyszerre volt hízelgő és bántó.

Bántó? Miért?

Mert egy talált tárgy attól lesz művészi, ha kiállították, vagyis színpadra teszik. Tehát önmagamban nem vagyok művész és alkotó sem. Csak akkor tudok működni, ha belehelyeznek egy helyzetbe. Én ezt így fordítottam le magamnak. Duchamp piszoárja is így lett a modern művészet felkiáltójele. Ascher így gondolkozott rólam, és lehet, hogy az élet őt igazolta.

Mégis tőle kapta meg a Mester és Margarita női főszerepét. Meglepte?

Szerettem, imádtam, a mindenem volt az a szerep. Már műsoron volt a darab, amikor Babarczy László beosztott a karba, egy nagyoperettbe. Kaposváron ez volt a divat. Egyik darabban főszereplő vagy, a másikban statiszta. Mondtam neki, hogy ha egyik nap ott vagyok a karban, másnap nem tudom eljátszani Margaritát. Annak ellenére, hogy csoportos szereplőként kerültem a társulatba. Ascher megmondta, hogy számolnom kell ezzel. Hogy az elején még nem fogok szerepeket kapni. Nagyon zárt világban éltem akkor. Nyáron is télikabátban jártam. A külső ingerek még erősebben hatottak rám. A karban lenni nem is szerep. Ascher látott bennem valamit, támogatta a fejlődésemet. Lehetőséget kaptam tőle, hogy kipróbáljam magam. De úgy gondoltam, ha visszamegyek csoportos szereplőnek, lélekben megint összezsugorodom. Nem tudok kinyílni. Nem tudok repülni. Ma már tisztán látom, hogy ez hülyeség, de akkor még gyerek voltam, máshogy gondolkoztam. Babarczy viszont könyörtelen volt. Azt mondta, csinálnom kell. Ezen én megsértődtem. Mindent otthagyva felültem az éjszakai vonatra, és hazazötykölődtem, Pestre. Otthagytam az igazgató premierjét. Még otthon sem voltam, amikor csöngött a telefonunk. A mamám vette fel. „Mondja meg a lányának, ha hazaér – dühöngött Babarczy –, hogy ki van rúgva!” Margarita szerepét pedig átosztotta másra. Ascher Tamás később kiharcolta, hogy újból én játszhassam a szerepet. Visszavettek. Nyolc évet töltöttem Kaposváron. Az volt a társulat legendás időszaka. 

Bacsó Péter, akinél a Te rongyos életben, a Banánhéjkeringőben, a Titánia, Titániában és a Megint tanúban játszott, hol figyelt fel a tehetségére?

Kaposváron. Lejárt előadásokat nézni. Minden premieren ott volt. A Mesél a bécsi erdőben volt egy hisztérikus jelenetem. De azt sem színészileg találtam ki. Egy vak zongoristalány voltam, aki azt mondja a darab egyik főhősének, hogy adja oda a kezét, jósolok a tenyeréből! Százötvenszer megcsináltuk a próbán, de nem történt semmi. Két óra elteltével a partnerem azt mondta: ha ez így folytatódik, kiugrik az ablakon, és véget vet a történetnek, nem bírja tovább idegileg. Ascher akkor is határtalanul bízott bennem. Nem küldött el. Arra kért, csináljuk meg még egyszer. Átérezve a helyzetet, annyira felizgattam magam, hogy felborultam a székkel. Idegességemben beleakadt a lábam. De attól, hogy felborultam, annyira megijedtem, hogy ez már tényleg sok, a partnerem menthetetlenül kiveti magát az ablakon, hogy sírva üvöltöttem, és amíg le nem csillapodtam, öklömmel vertem a padlót. A végén Ascher fölém hajolt, és arra kért mindkettőnket, hogy ezt most ismételjük meg nyolcszor. Vagyis hogy rögzítsük a jelenetet. Hogy bevésődjön. Ő ugyanis pontosan látta, hogy ez egy öntudatlanul megszületett pillanat volt, az a bizonyos talált tárgy, ami csak akkor nyer művészi értéket, ha kontextusba kerül. Ebben a szerepben látott később Bacsó, és akkor hívott meg először a filmjébe.

Hogy élte meg azt a napot, amikor a Banánhéjkeringő forgatásán a jelenete szerint előbb kihajítja az ablakon a számítógépet, aztán lerohan az utcára, és mezítelenül sétál a járókelők között?

Egyrészt hideg volt, másrészt öszszecsődültek az emberek. A mamám is itt volt, mert ugye, miért ne nézné meg a lányát? Azt persze nem tudta, hogy mezítelenül fogja látni. De ehhez is öntudatlan állapotba kellett kerülnöm, hogy meg tudjam csinálni. Bacsó pedig olyan rendező volt, hogy aki jót produkált nála, azzal a későbbiekben is számolt. A Banánhéjkeringő forgatókönyvében csak az állt, hogy „a nő ül és cigarettázik”. Ez így nagyon egyszerűnek tűnik. Na jó, de hogyan ül? Kétségbeesetten, világvége hangulatban, végtelen reménytelenségben? Amikor a Marat halálát játszottuk Kaposváron, Törőcsik Mari hátrajött, hogy gratuláljon. Keresett, de már nem voltam ott. Babarczyhoz ment, hogy akkor neki mondja el. Amikor aztán egy filmben játszottunk, megtudtam tőle, hogy Babarczy azt mondta neki: „Látja, Mari, nálunk a csoportos szereplők is ilyen jó színészek!” Mari pedig megkérdezte tőlem, mitől volt olyan jó az a jelenet? Nem tudtam megmagyarázni neki. Azt is a véletlen szülte. 

Ascher Tamás egyszer azt nyilatkozta: „Kari Györgyi nem játszik. Vele megtörténik a szerep.” Még mindig talált tárgynak érzi magát?

Annak, mert elsőre nem határozok el semmit. Vonattal érkeztem meg Kaposvárra, nem az én hibámból késtem a próbáról. Már színpadon voltak a színészek. Jordán Tamás, Lukáts Andor, Pogány Judit, Lázár Kati és a többiek. Besétáltam közéjük, és megfagyott az ereimben a vér. Elnézést kértem, borzasztóan szégyelltem magam, pedig a vonat késett. Zavaromban elfelejtettem a szöveget. „Nem baj, Györgyi – mondta Ács János, aki a darabot rendezte –, az a fontos, hogy már itt vagy. Vedd a kezedbe a szöveget, olvasd fel! Az instrukció annyi, hogy elindulsz hátul, a rozsdás csaptól, oszd be magadnak az utat, és érkezz meg a színpad jobb oldalára.” Kezem-lábam, de még a hangom is remegett. Leküzdöttem az iszonyatos szégyent, miközben sírással küszködtem. Ahogy elértem a megbeszélt pontra, Ács azt mondta: „Köszönöm, ennyi, szünet! Mostantól így!” De azt sem én találtam ki. Nem színészként működtem. Magától jött. A szégyen besegített.

Jeles Andrástól két filmjében kapott szerepet. Először a Senkiföldjében, legutóbb a Rossz árnyékban. Nála mi kellett ahhoz, hogy színészileg beinduljon?

A Senkiföldjét Tallinnban forgattuk. Ott egy világosító fiútól jött az impulzus. A felvétel előtt a közeli utcákban járkáltunk. Leültünk egy fal tövébe, a földre, és arról kezdett beszélni, hogy Afganisztánban volt katona. Meg sem szólaltam, olyan plasztikusan mesélt el vérfagyasztó történeteket, hogy egyre nőtt bennem a feszültség, és mire felvevőgép elé kerültem, mindaz, amit mondott, úgy tört ki belőlem, mint a nagyágyú. Hallottam a rendező instrukcióját egy tetőről, ahonnan a jelenetet vették, és csináltam, amit tudtam, a pillanatnyi lelkiállapotomból kiindulva. Törékeny, alacsony ember volt a filmbeli férjem, mellette a kislányom, aki a térdemig ért, én meg ott álltam az éjszakában egy szál hálóingben, sokkos állapotban, ahogy a szerepem megkívánta. Hiszen a jelenet szerint náci katonák teherautóra rakják a családot. Az afganisztáni történetek teremtették meg bennem a kellő lelkiállapotot. Vérfagyasztó sikolyt produkáltam. A Rossz árnyékban egy orvosnőt játszom, aki egy Hans Holbein-festmény megfejtésének szenteli az életét. A végén érdekes eredményre jut, ami még izgalmasabbá tette a szerepet.

Társasági ember, mégis akkor érzi a legjobban magát, ha egyedül van. A szorongásait, a félelmeit, a depresszióit négy fal között éli meg. Mi ez a fura kettősség a lelkében?

Ilyen vagyok. Nem sokkal azután, hogy meghaltak a szüleim, elvált tőlem a férjem. Meg sem szólaltam, amikor azt mondta, hogy bár szeret engem, nem tud tovább együtt élni velem, mert szerelmes, neki el kell mennie. Egy perc alatt elválasztottak bennünket. Továbbra is jó barátok vagyunk, a közelemben lakik, minden másnap találkozunk, ő tart el engem. Asszonytartást fi zet. Ő akarta, hogy így legyen. Azóta egyedül vagyok. Egy-két emberrel tartom csak a kapcsolatot. Nem bírok elviselni több fájdalmat, szenvedést, tragédiát. Volt, hogy huszonnégy órán keresztül sírtam. Megállás nélkül. De már nem tudok. Akkor sem, ha akarnék.

A szerző a Vasárnap munkatársa