György Norbert: Gombóc art (ornitológiai regény)

Most viszont megjelentek a varjak.

Tulajdonképpen nem is varjak ezek, hanem hollók. S ha lehet, akkor ez így még rosszabb. Mert tudjuk, hogy holló a hollónak nem, de bárki másnak szemrebbenés nélkül. És állítólag azok a példányok, amelyek nyaranta itt élnek, a hidegebb időkre német- vagy franciaföldre röpülnek, viszont akik telente jelennek meg nálunk, azok mind Ukrajnából vagy Oroszországból jönnek.

Szóval így.

Szóval, ezek a ruszki meg ukrán fajzatok most itt tanyáznak a parkban, meg a biciklis turistahíd alatt, meg mindenhol. Vagy ott kinn a mezőkön, és itt benn, a panellakások közti réteken. És a folyó mellett hálnak. Egy egész kolónia. Látjuk, hogy ott döglenek, mondják a szomszédok. Sajnos nem meg, csak el. A napjaik azzal telnek, hogy átveretnek egyik helyről a másikra: a mezőről a magasfeszültségű póznára, a magasfeszültségű póznáról vissza a mezőre. És nem és nem. Mármint hogy nem bassza őket agyon az áram. Diót keresnek, akár a varjak. S ha megtalálják, a magosba röpülnek vele és az aszfaltra pottyantják, hogy összetörjön. Van eszük.

Petíciót eddig senki nem nyújtott be ellenük, de egy-két szomszéd szemében megjelent az iszony. Mert túl feketék, túl nagyok, túl lármásak. És korábban nem voltak itt, de most itt vannak. Nehéz ezt feldolgozni. Elfordulnak a látványtól, hogy hátha csak rémálom az egész. Aztán visszapillantanak, és látják, hogy nem az. Aztán még egyszer el, még egyszer vissza, és akkor sem. Illetve, igen, mert még mindig ott vannak. És egyre többen. Mint abban a Hitchcock-filmben.

Valami történni fog.

Szarkák, szajkók, csókák: ezek mind rendben. A mi kutyánk kölykei. A verebeket nem is látják, a szürke gémeket figyelembe se veszik, a ragadozó madarakkal kapcsolatban meg fingom sincs, milyen a viszonyuk. Viszont az, hogy varjúfélék – már a neve is gyanús. Mezei varjú, fekete csóka, vetési varjú stb. A halál hírnöke mind.

A szomszédok ilyenkor, „télvíz idején” kicsit problematikusabban nyilvánulnak meg. Nem arról van szó, hogy azok a madarak fölzabálnák a termést, mert ilyentájt már semmilyen termés nincs. De miért vannak olyan sokan, kérdik aggodalmaskodva. Csak nem szaporodtak el? És miért nincs bennük semmi félelemérzet?

Lesik a félméteres madarakat, ahogy a játszótéren kárognak. Metálkék, fekete, szürke szárnyasok kellemetlen hanggal. Mire jók ezek a madarak? A szomszédokat most ez foglalkoztatja. Hogy mit lehetne kezdeni a hollókkal, például. A minap láttak egy hirdetést, hogy valaki hollót keres. Varjat, szelídített papagájt. Aztán jelentkezett is valaki, hogy hollófiókát árul betanításhoz, lepapírozva. A szomszédok szívesen betanítanának egy ilyen hollót, hogy riogassa a gyerekeket meg az idős, szemüveges néniket. Vagy hogy levadássza az agresszív kínai katicabogarakat, amelyek százával hemzsegnek az ablakaikon. Sőt, beszélni is meg lehet tanítani. Nevermore, meg hasonlók. Vagy eljárhatna a trafikba újságért, cigiért. Végül is, a kutyánál intelligensebbek.

Most egész télen itt fognak nyaralni. A szomszédok vagy megszokják, vagy nem. És kizárólag a cinegéknek kirakott faggyúgolyókra fognak koncentrálni. Később előveszik a távcsövet, hogy megnézzék, megérkezett-e már az Olivér nevű gólya. Mert ez valamiért fontos nekik.