Győrffy Ákos: Feljegyzések a Kvarner-öbölből

A térnek egy egészen más szemléletét kell magamévá tennem, hogy egyáltalán mozdulni tudjak. Mintha hirtelen minden feltárná rejtett, belső tartalmait. Előre nézek, és nem látok mást, csak valami felmérhetetlen tágasságot, ami ragyog. Lenézek a parti szikla pereméről, és legalább tizenöt méter mélyre látok. Aztán már csak egyre sötétülő, kék derengés, amelyben halvány fénynyalábok remegnek. És mintha zene szólna folyamatosan. Mintha énekelne ez a roppant tengeri tér. Fent a sziklán város. Itthon még falunak is alig lenne nevezhető a maga száznégy lakójával. Egy város persze nem attól város, hogy mennyien élnek benne. Ez a szikla tetején álló középkori település sokkal inkább urbs, mint mondjuk Miskolc. A város elsősorban szellem. Kassa, Selmecbánya, Kolozsvár. A mai Magyarország területén nincs igazi város. Az öbölből kanyargós, meredek út vezet fel. Az út mellett birkák legelnek, az olajfák között feltűnik az erődtemplom magas tornya. Lehetnénk Umbriában, Toszkánában, Szicíliában is akár. Útszéli kegyhely, a térdeplőkövön gyertyák égnek. Dél. Most értem meg. Mi az, hogy dél, mit jelent az, hogy mediterráneum. Eddig azt hittem, csak északon tudnék élni. Ezer méter magasan, fenyvesben, vagy sűrű bükkösben, patak partján. Jól meghúzódni a félhomályban, a sápadt ég alatt, november, sűrű ködök bolyonganak a völgyben heteken át, és abban tűnni el. Ez a ligetes, kabócáktól zengő árkádiai mező most mégis az elveszett otthont juttatja eszembe. Ilyen lehetett. Ilyen mezőkön élhetett az ember az első időkben.  Abbázia. Horthy és József Attila, Ferenc József, Andrássy Gyula és a sok ismeretlen úrhölgy és arisztokrata, hivatalnok és lelencgyerek, akiket valamilyen alapítvány küldött ide néhány hétre, hogy nyomortól elgyengült testük valamelyest megerősödjék. Abbáziát lehetetlen úgy szemlélnünk, hogy ne a Monarchia jusson eszünkbe minden pillanatban. A partmenti nyaralók ilyen nevekkel, hogy Villa Filomena, Villa Istria, Villa Julia. És egy talányos feliratú is köztük: Villa Nirvana. Egy helybeli ingatlanügynök mesélte, hogy mostanában orosz üzletemberek érdeklődnek intenzíven az eladó villák iránt. A pénz nem számít, van, aki egyszerre hármat vesz. Egy-egy ilyen villa négy-ötszáz millió forintba kerül. Abbáziában a rothadás szele fújdogál. Alvilági figurák üldögélnek az ízléstelen bárok és éttermek teraszán. Mindent eláraszt a kritikán aluli ajándéktárgyak tömege, a Kínában készült rózsaszín és világoskék műanyag delfinek. A hajdani birodalom nagyvilági fürdőhelye ma leginkább Disneyland és Siófok bizarr kevercsének tűnik. A legnagyobb szálló, a 19. század utolsó éveiben épült Hotel Quarnero teraszán trottyos német üzletemberek üldögélnek napbarnította, felékszerezett barátnőikkel. Vagy épp nyugdíjasok, akik életükben egyszer úgy akarnak élni egy hétig, mint Brinkmann professzor a tévésorozatban. Az egész látványban van valami kisszerű és nevetséges. Jól láthatóan nem ezeknek az embereknek épült ez a szálló, nem ezeknek az embereknek épültek ezek a villák a parton és a hegyoldalakon. Abbázia nem ennek a világnak épült, hanem egy másiknak. Egy olyan világnak, amelynek végérvényesen vége. A szomszéd városka, Lovran, ugyanez kicsiben. Lovran egyik szerelmese, a nagy osztrák író, Thomas Bernhard, ha látná a mai állapotokat, egészen biztosan kétszáz oldalnyi jól megérdemelt szitokáradatot szentelne a témának. A mai minősíthetetlen ízlésvilág rohamosan a saját képére formálja Magyarország hajdani tengerpartját. Az egész üzem a német kispolgári réteg elvárásaira és szórakoztatására épül. Szóljon a sramli a sétahajón, lehessen vásárolni bulvárújságot minden utcasarkon, és lehetőleg minden este legyen egy Oktoberfesthez hasonló népünnepély, minél több sörsátorral. Egy háromszáz éves kapualjban éktelenkedő újságosstandon Győzike mosolyog a megrettent utazóra, alatta a szalagcím tudatja velünk, hogy szegény még mindig teljesen ki van készülve. Nincs mit tenni, ahogy lehet, el kell menekülni innen. Irány az elhagyatott öböl a középkori városka alatt.  Milyen jó távcsővel figyelni a nyílt tengert. Azt a lassú járású hajót például, a Stellar Voyagert Nassauból, ahogy hosszú tülkölések közepette áthalad a szoroson. Egész napokat el lehetne tölteni így, a távcsővel, végigpásztázni a sziklás partokat, vagy csak a vizet nézni, a repülőhalak megcsillanó rajait odakint, a szoroson túl, ahol a tulajdonképpeni Quarnero kezdődik. Az az öböl, amely egyetlen tengeri kijárata volt Magyarországnak évszázadokon keresztül. A helyet, ahová visszajártunk később, véletlenül fedeztük fel. A szikla tetejére épült középkori városka, Brsec kikötője ez a két kiugró szirt között megbújó aprócska öböl. A vízen néhány színes csónak, és egy nagyobb, kopott halászbárka. A parton, egészen a sziklához tapadva a halászok szállásai. Egyszerű kunyhók kőből, piros cseréptetővel. A kunyhók falán kiszáradt tengericsillagok, kagylóhéjak, az ablakpárkányokon régi fazekakban virágzó leander. Elképzelem, milyen lenne itt élni. A hullámok zaján kívül mást nem hallani. Az embernek nem kéne több egy ekkora kőházikónál. Talán még egy csónak, amivel olykor kievezne a nyílt vízre, nézné a távoli szigeteket, vagy csak lefeküdne a csónak aljába, és megpróbálna nem gondolni semmire.  Szemben Cres szigetcsoportja, régebbi nevén Cherso, még régebbi, görög nevén Apszürtidák. Apszürtosz királyfi húgával, Médeával a sziget partjain kereste az aranygyapjút, majd miután megtalálta, megölte őt Médea szerelmese, Jászón. A görögség nélkül ezt a vidéket nehéz megérteni. A hellén szellem nem tűnt el innen. A könnyű, világos, áttetsző tér még mindig az isteneket rejti. Görög szerzőket kéne itt olvasni, eredetiben, töredékeket a napon, szőlőt enni, olajbogyót, sajtot, száraz vörösborral. A mediterrán világ északi határán vagyunk. A gondolatoknak ezt a könnyű, világos, áttetsző szerkezetét csak itt, ebben az öbölben tapasztaltam. Úgy tűnik, a földrajzi elhelyezkedés valamiképp determinálja a gondolkozást, behatárolja a lehetőségeket, megszabja a főbb csapásirányokat, amelyekről nem lehet letérni. Nem véletlen, hogy Hamvas Béla a tenger mellé vágyott oly sokáig. Fényre van szükség, erre a tengeri fényre ahhoz, hogy a szellem kiszabadulhasson a kötött sémákból, és végre elkezdjen élni. A szellem igazi otthona ebben a közegben van, nem bírja a derengést, a kopárságot, a hideget. Ott alszik, vagy félálomban bolyong, itt betölt mindent, minden irányba határtalanul mozoghat. Azzal, hogy Magyarország el lett vágva ettől a szellemi kijárattól, a félhomály kárhozatába esett vissza. Eszembe jut az a szlovén férfi, aki egyszer, egy gyorsvonat ablakánál állva azt mondta nekem: a tenger nélküli ország szomorú. Akkor magamban tiltakoztam a kijelentés ellen, most már tudom, hogy igaza volt. A tenger nélküli ország tényleg szomorú. Nincs kapcsolata azzal az elemmel, amely a bolygó felszínének nagy részét borítja. Kiesett a körforgásból, magára maradt a derengésben, távlattalanul.  Odaát a szigeten keselyűk köröznek fölöttünk. Griffonkeselyűk, amelyek csak ezen a vidéken honosak. A sziget legmagasabb pontja felé vitorláznak, meg sem mozdítják a szárnyukat, vitetik magukat az áramlatokkal. Óriási madarak lehetnek, mert még ilyen távolságból is háromszor akkorának tűnnek, mint egy egerészölyv. Egy hágó tetején állunk, ahonnan belátni a környező szigetvilágot, és a partmenti Ucka-hegység ezerháromszáz méteres csúcsait. A kompjegy ára annyi, mint otthon, ha átmegyek Visegrádra, a különbség csak az, hogy itt nem ötszáz métert, hanem négy kilométert tesz meg a hajó. Fiatal spanyol férfi visz el bennünket a sziget fővárosába, ahol első utunk a kis kápolnához vezet, ahol jártunk már egyszer. A kápolnához, amely tele van zsúfolva amforákkal. Az oltáron is fekszik néhány törött darab, a padlón százával hevernek, egymásnak támasztva. Vastagon beborítva kagylóhéjakkal, korallal. Egy hajóroncs kiemelése után maradhattak itt, talán elfeledkeztek róluk. A tenger szentélye ez a városszéli kápolna, nem jelzik sem táblák, sem az útikönyvek. Az ablakon árad kifelé a tenger illata. Az az illat, amit a hazahozott kagylókon, csigaházakon érzünk még hónapokkal később is. A visszatérés mindig nehéz, és mindig búskomorrá tesz. A határt átlépve, ha mondjuk éjszaka van épp, és az utazó alszik, biztosan fel fog ébredni. Ha másra nem, arra mindenképp felriad, hogy a busz egyszerre elviselhetetlenül dobálni kezdi. Sötét mellékutakon járunk, teljes sötétben, a kátyúkat pedig lehetetlen elkerülni. A fényszórók útmenti kockaházak homlokzatain siklanak át, elhagyott téeszépületeken, gaztól felvert földeken. Helyben vagyunk. Ismerős képek között végre. A kietlen vidék fölött lassan jön fel a nap.