Győrffy Ákos: Egy naplólap

A film számomra egyetlen emlékezetes jelenete az volt, amikor Davidtől, az idegen bolygón immár egy évtizede egyedül élő androidtól megkérdezi az egyik szereplő, hogy ugyan miért kísérletezte ki azokat a szörnyeket, amelyek elpusztították a teljes élővilágot. David tömören azt válaszolta: Tétlenségben az ördög ad munkát. Utólag eszembe jutott, hogy valószínűleg nem a forgatókönyv írója találta ki ezt a mondatot, annyira elütött a filmre sajnos jellemző, olykor vérlázítóan primitív párbeszédektől. És valóban, kissé más formában ugyan, de rábukkantam a forrására. Archibald Joseph Cronin skót író A mennyország kulcsa című regényében szerepel ez a mondat, amely Bíró Sándor fordításában így hangzik: Tétlen kéznek ördög a munkaadója.  Jövök haza kora hajnalban egy úgynevezett céges buliból, amit szemérmesen csapatépítésnek neveznek hivatalos helyeken. Már régóta csak alkalomszerűen iszom alkoholt, a hajdani nagy berúgásoknak már az emlékétől is rosszul leszek. Egy ideje észrevettem magamon, hogy nem tudok olyan keveset inni, hogy ne legyek tőle mégis másnapos. Már két sört megérzek. Nem tudom, hogy a korral jár-e. Annyira öreg azért nem vagyok még talán. Vagy csupán a szervezetem elégelte meg egyszer és mindenkorra a piálást.  Az éjszaka elég csúnya véget ért egy-két kolléga számára. Volt, akit úgy kellett bevinni a házba, mert képtelen lett volna egyedül feltápászkodni a fűből. Az ilyen részegeskedéseknek mindig van egy olyan fázisa, amikor néhányan őszinteségi rohamot kapnak, és olyan mondatokkal rukkolnak elő, amelyekre igazán nem számítana az ember. Most is elhangzott néhány ilyen mondat, sőt, egy egész monológ is az egyik munkatársam szájából, aki magánéleti válságának titkaiba avatott be.  Amikor legközelebb találkoztunk a munkahelyen, láttam, hogy kerüli a tekintetemet, zavarban van, nem tud mit kezdeni a helyzettel. Nyilván utólag megbánta, hogy elmondta, amit elmondott. Az ember egy idő után hajlamos haragudni arra, akivel őszinte volt. Azt gondolja, kiszolgáltatta magát neki, s a rá bízott titokkal a másik biztosan visszaél. Lám, én is megírom most ezt, tehát visszaélek vele, még ha nem lehet is ráismerni az érintettre. Hajnal van tehát, ballagok hazafelé a céges buliból az út mellett, épp befordulnék a kanyarba, ahol az erdő kezdődik, amikor egy termetes borz sétál át előttem. Ritkán látni borzot napközben, meg is örülök neki. Volt a pillanatban valami időtlen, ahogy a hajnali csendben felbukkant a patak felől és kényelmes tempóban átballagott az orrom előtt, majd eltűnt a bozótban. Vadállattal találkozni mindig időn kívüli pillanat. Néhány óra múlva, amikor a kisebbik fiamat vittem az óvodába, a borz már ott feküdt elütve az út szélén. Nem tudom másként mondani, majdnem elbőgtem magam, pedig sírásra a legkevésbé sem vagyok hajlamos. Nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy van ebben valami jelképes. Valami, ami túlmutat a borz halálán. A kérdés csak az, hogy mi lehet az. Nem tudok rájönni.  Karcsi, az egyik hajléktalan „ügyfelünk” meséli, hogy milyen rendhagyó munkája volt majdnem öt éven keresztül. Egyszer találkozott egy kutyát sétáltató idős nénivel valamelyik buszmegállóban. Beszédbe elegyedtek, és a néni felajánlott egy munkát Karcsinak. Az ajánlat abban állt, hogy étel és némi dohány fejében minden nap vigye el a kutyát sétálni, de úgy, hogy közben végig labdát kell dobálni neki, mert különben a kutya unatkozik. Ezután éveken át minden nap labdát dobált a kutyának egy tömbház mögötti parkolóban. Karcsi a Vajdaságból származik, a délszláv háború idején be is sorozták. Állítása szerint akkor golyózott be, amikor egyszer egy agyonlőtt horvát család elásását bízták rá. Onnan kezdve én már csak úgy mellékesen létezem, mondja nevetgélve, és kéri, hogy mutassak neki valami második világháborús videót a neten.