Győrffy Ákos: A hősök

Mert az egy dolog, hogy ha focipályát lát valahol, akkor nem nyugszik addig, amíg oda nem mesterkedi magát valahogy, de az mégis csak rendhagyóbb talán, hogy már a kutyasétáltatásra vagy egy délutáni, erdei sétára is kizárólag labdával hajlandó eljönni. Én is szerettem focizni gyerekkoromban, de arra nem emlékszem, hogy folyamatosan labdával a hónom alatt jártam-keltem volna a világban. Persze más világ volt az, a nyolcvanas évek közepe táján, a Kádár-korszak végvonaglásai közepette. Először is nem voltak olyan tévécsatornák, amelyek éjjel-nappal meccseket sugároztak. Nem lehetett focis kártyát kapni az élelmiszerboltokban, nem beszélve a mezekről, a bögrékről és a törölközőkről. Minden évben kaptam egy pár stoplis cipőt a szüleimtől, egyféle volt, nem nagyon lehetett válogatni, ezt az egy pár stoplist aztán egy év alatt szét is rúgtam. Plusz egy bőrfocit még húsvétkor, abból is egyféle volt, de a célnak tökéletesen megfelelt. Meg kell mondjam, rettenetesen idegesít ez az őrület, ami a futballra épült az utóbbi évtizedekben. A sportág külön iparággá fejlődött, a játékosok autót, alsógatyát, tusfürdőt reklámoznak és egy hét alatt annyi pénzt keresnek, amennyit a mi tájainkon élő ember egész életében nem lát. Ezek az általában agyontetovált, nem igazán értelmes arcú futballisták ezer és ezer gyerek példaképeivé váltak. Fiamnak köszönhetően jó néhányat ismerek közülük én is, és akárhogy nézem, elvétve találok közöttük olyat, aki szimpatikus lenne. A többség öntelt, ostoba macsónak tűnik, aki kétségtelenül jól tud focizni, de a focizáson kívül a világon semmihez nem ért. Most persze csak a külföldiekről beszélek, mert a magyar focista más. Az ostoba macsóság náluk is követelménynek tűnik, csak éppen a kiugró tehetség nincs meg hozzá. Sőt. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezek az óhatatlanul példaképpé váló futballisták milyen mértékben vannak tisztában azzal, hogy minden megmozdulásukat gyerekek ezrei követik árgus szemmel. Nyilván nem szeretnék általánosítani, nem is lenne helyes, pusztán arról számolhatok be, amit magam is megfigyelhettem. A szomszéd telken van egy hétvégi ház, ami az év nagy részében üresen áll, de tavasszal és nyáron egy-egy hétvégére kijár a tulajdonos házaspár. Ennek a házaspárnak az egyik fia történetesen az egyik magyar első osztályú futballcsapat kapusa. Ez az ifjú sportember olykor szervez házibulikat a szomszédba, amely bulikra természetesen meghívja a haverjait is, akik közül jó néhányan szintén ugyanannak a csapatnak a játékosai. Amikor a fiam először meglátta őket, alig hitt a szemének. Rohant hozzám és sorolta a nevüket, és hogy képzeljem el, ezek a játékosok mind itt vannak a szomszédban. Tényleg ott voltak. Alig tudtam visszatartani a gyereket attól, hogy át ne szaladjon hozzájuk labdával a hóna alatt. Közelről akarta csodálni őket. A fiúk hamar belelendültek a bulizásba, a kora esti órákban már üvöltött a legrosszabb lakossági diszkózene, de ami még szebb volt, hogy a zenét is túlüvöltötték a lehető legocsmányabb, folyamatos káromkodásaikkal. Nem vagyok egy prűd, karót nyelt nyárspolgár, de amit műveltek, az messze alulmúlta a Magyarországon egyébként népszokássá vált, végtelenül primitív bulizási szokásokat is. A legszomorúbb ebben az egészben mégis csak az volt, ahogy a fiam kezdeti lelkesültsége rövid idő alatt semmivé lett, és átadta a helyét valami zavarodottságnak, amelybe egy idő után már némi félelem is vegyült. Mert ő is hallotta, mi folyik a szomszédban, nem lehetett nem hallani. A labdát begurította a szék alá, és ment lefeküdni, bár aludni nem nagyon lehetett a permanens üvöltéstől. Nem szólt semmit, de láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. A hősök – mert a számára ezek a fiúk eddig szinte héroszi státusban voltak – megmutatták, milyenek is valójában. Csalódott bennük és kicsit tartott is tőlük. A focis kártyák megelevenedtek, az addig őket istenítő gyerek szorongani kezdett. Az apja pedig, miután hasztalan próbált szót érteni velük, kihívta rendőrséget.