Gyermekotthonra cserélte a nagyvilágot

Vodička Andrea megnyerő egyszerűséggel mesélKáposztás Martin felvételeMeglehet, a karácsony közelsége teszi, hogy el-elmélázom rajta, vajon vannak-e hátizsákos, szemüveges angyalok. A dióbarna szemű, hatéves Zdenko és kis társai szerint ugyanis egy ilyen „angyalka” találta meg őket a párkányi gyermekotthonban. És nagyon szeretnék, ha ezután hosszú-hosszú ideig velük is maradna! Andrejka-angyalka amúgy egészen földi jelenség: egy hús-vér fiatal nő, akinek az élete cseppet sem szokványos, pedig nem csinált semmi rendkívülit. Abban viszont különbözik az átlagtól, hogy ha úgy hozta a sors, mindig merészen változtatott az életén.

Egy lány útnak indul

Amikor először találkoztunk, vagy fél tucat kisebb-nagyobb gyerek vette őt körül. A szőke, rebbenő tekintetű Vodička Andrea megnyerő egyszerűséggel mondta el, hogy éppen templomba viszi a kicsiket, s mert a miséig még van némi idejük, hát megnézik a Duna-parti állatkereskedésben a kisállatokat. Az állami gondozott gyerekek percenként bújtak oda hozzá, és ő szinte anyáskodó mozdulattal ölelte át valamennyit...

– Milánóban megpályáztam egy ápolónői állást – mosolyog később, miközben a zúzmarás délutánon forró teát kortyolgatunk egy cukrászdában. – Már a szerződést is aláírtam a kórházzal, de úgy alakult, hogy alighanem mégis itthon maradok. A gyermekotthonban felajánlottak egy segédnevelői állást, és idővel valószínűleg lesz lehetőségem távúton elvégezni a pedagógiai főiskolát is. Olyan szakon, ahol a mentálisan sérült gyerekekkel való foglalkozást is oktatják. Az eredeti szakmám ugyanis ápolónő. Kiskorom óta arra készültem, hogy segítsek a beteg embereknek. Azután 94-ben befejeztem az egészségügyi szakközépiskolát, és itt álltam munka nélkül. Nem akartam tétlenül ülni, ezért amikor olvastam egy hirdetést, hogy Prágában egészségügyi nővéreket keresnek, rögtön jelentkeztem. Fel is vettek az IKEM kórházba, ahol a veseátültetés után lábadozó betegeket ellátó osztályra kerültem. Eleinte nehéz volt, de a munkámat nagyon szerettem, és csehül is gyorsan megtanultam. Másfél évig dolgoztam Prágában. Közben felfedeztem egy közvetítő irodát, amely diákoknak kínál külföldön a- pair-munkát nyelvtanulással együtt. Úgy gondoltam, megpróbálom. Angliát választottam, mert a középiskolában ezt a nyelvet tanultam: míg a válaszra vártam, hazajöttem Párkányba, és egy hónapig sebészeti magánrendelőben dolgoztam. A doktor urat még a diákéveimből ismertem, szabadidőmben hozzá jártam gyakorlatra. Ez nem volt kötelező, de én szerettem volna minél jobban megismerni az ápolónői munkát... Csakhogy a modern műszerekkel felszerelt prágai kórház után nem volt egyszerű visszaszokni az itteni helyzetbe. Mindent kézzel csináltunk, naponta átlagosan nyolcvan beteget kellett ellátni. Esténként olyan fáradt voltam, hogy elaludtam a tévé előtt. Szerencsére nagyon hamar találtak nekem Angliában befogadó családot. Alig két hónappal később már egy Londontól két órányira levő kis faluban voltam.

Válóperben, két tűz között

Andrea szülei egyáltalán nem örültek, hogy lányuk ilyen messzi útra vállalkozott. Féltették a csalódástól, és joggal, hiszen a bébiszitterek élete nem fenékig tejfel. Andreát viszont nem olyan fából faragták, hogy az első kudarc után feladja!

– Az első családnál alig két hétig voltam. Belecsöppentem egy válóper kellős közepébe, ami ráadásul éppen az elődöm miatt robbant ki. A férj ugyanis beleszeretett a lányba. Amikor megérkeztem, még együtt laktak a szülők. Nekem eredetileg az lett volna a dolgom, hogy a két kisgyerekükre vigyázzak, de az ablakpucolástól kezdve minden házimunkát rám bíztak. Ráadásul állandóan puskaporos volt a hangulat, a házaspár egymással is, velem is folyton veszekedett. De megismerkedtem egy kedves idős angol hölggyel, aki befogadott arra az időre, amíg az ügynökség talált másik családot. Sajnos az új helyen sem maradhattam sokáig. A férfi elvált volt, két kiskamasz gyermekkel. Ott viszont az volt a probléma, hogy az apuka túlságosan is kedves volt... A gyerekekkel jártam aludni, és zuhanyozni is csak akkor mentem, amikor nem volt otthon senki. El is köszöntem, amint lehetett. A harmadik család azután feledtette minden csalódásomat. A hölgy is ápolónő volt, a férje katonatiszt, aki akkor éppen Boszniában, a békefenntartóknál teljesített szolgálatot. Úgy éreztem magam náluk, mint egy családtag. Még a repülőjegyemet is oda-vissza kifizették, amikor hazajöttem két hét vakációra. Hetente kétszer jártam egy Oxford melletti nyelviskolába, és megszereztem a felső fokú angol nyelvvizsgát. Tőlük csak akkor jöttem el, amikor a családfő hazaérkezett. De a kapcsolatot máig tartjuk.

Mozart voltam Prágában

Munkalehetőség híján Andrea ismét Prágába utazott. A kórházban örömmel fogadták a régi kollégák, ám ő már nem érte be az ápolói munkával.

– Két műszak között maradt egy csomó szabadidőm, és elkezdtem angolórákat adni, sőt szórólapokat is osztogattam a belvárosban. Sok egyetemista keresi így a zsebpénzét, de szép számmal akadnak olyanok is, akik a szórólapozásból élnek. Mert van ennek egy érdekes változata is: az egyik ügynökség arra szakosodott, hogy felhívja a komolyzene iránt érdeklődő turisták figyelmét az aktuális koncertekre. Jópofa dolgot talált ki, az utcán Mozart-ruhába öltözött szórólaposok invitálják hangversenyre a külföldieket. Ezt nagyon jól megfizetik, a munkához ugyanis szükséges a nyelvtudás! Én eleinte csak ki akartam próbálni, hogy képes vagyok-e rá, de azután olyan jól éreztem magam a Mozartokkal, hogy vagy két hónapig nem is csináltam mást. Volt egy holland kollégám, aki négy nyelven szólította meg a járókelőket... Én főleg angol, amerikai és ausztrál turistákkal ismerkedtem meg. Egyszer egy fiatal kanadai házaspár ezer koronát nyomott a kezembe, mert – mint mondták – nagyon tetszett nekik az ismertetőm, de nem tudnak elmenni a koncertre. Nem akartam elfogadni, ám annyira erősködtek, hogy végül megegyeztünk, a pénz fejében minden évben küldök nekik egy képeslapot.

Akkor még nyilván sem Andrea, sem a kanadai fiatalok nem sejtették, hogy a legközelebbi képeslap majd Rómából indul a tengerentúlra...

Római vakáció tragédiával

– Még Prágában találkoztam egy olasz fiúval. Amikor hazautazott, levélben tartottuk a kapcsolatot, angolul. Mit tagadjam, ez is közrejátszott abban, hogy amikor újra jelentkeztem nyelvet tanulni az a- pari ügynökségnél, Olaszországot választottam. Rómában egy egyéves kislányra vigyáztam. A családfő orvos volt, a felesége egy lengyel származású hölgy. Ott egyedül kerestem magamnak iskolát. Viszonylag könnyen megtanultam olaszul, bebarangoltam az Örök Várost, voltam a Vatikánban is. Négy hónapja dolgoztam ott, amikor a húgom kijött utánam. Veronika négy évvel fiatalabb, mint én, és a szüleinktől érettségi ajándékba kapta az olasz utat. Sajnos semmi nem úgy sikerült, ahogyan elterveztük. Az édesanyánk súlyosan megbetegedett, kórházba került. Nekem először nem is akarták megmondani a diagnózist, de egy telefonbeszélgetésben a nagymama elszólta magát. Nővér vagyok, pontosan tudtam, hogy nagyon nagy a baj, és azonnal szóltam az olasz családnak, hogy haza szeretnék utazni néhány napra. Ők nem hittek nekem, azt mondták, csak kitaláltam az egészet. És kijelentették, hogy ha ennyire el akarok menni, akkor csomagoljak végleg, és azonnal! Szó szerint kidobtak az utcára. A húgommal együtt hazautaztunk, és még kétszer láthattam anyukámat a szentmártoni kórházban. A halála nagyon megviselt. (A húgom akkor Bécsben kapott munkát, majd Kanadában, és most éppen Svájcban bébiszitter.) Szóval egyedül maradtunk az apukámmal. Hosszú hónapok teltek el, és én még csak orvosi rendelő közelébe sem voltam képes menni, nem hogy kórházba! Hogy elfoglaljam magam, tolmácskodni kezdtem, egy kisvállalkozás üzleti levelezését intéztem magyar–szlovák–olasz–angol nyelven. Majd egy évvel később mentem csak vissza Olaszországba. Firenzéhez közel, egy tanyán találtam rá arra a családra, amelynek köszönhetően teljesen megváltozott az életem.

Huszonnégy évesen lettem elsőáldozó

A tanyán művészházaspár élt két kisgyerekkel. A férfi drámaíró, a felesége pedig balettkoreográfus. A kisfiuk már óvodába járt, a szülők hozták-vitték, én a kislányukra vigyáztam. A környéken csupán néhány ház volt, hamar összeismerkedtem mindenkivel. Két nagyon rendes amerikai házaspár, egy olasz férfi és brazil felesége, valamint egy olasz hölgy lakott a közelben. Neki a kertben volt egy hatalmas úszómedencéje, oda jártunk mindannyian lubickolni, beszélgetni. Az én befogadó családom mélyen vallásos, és most már inkább jelen időben beszélek róluk, hiszen a mai napig összetartozunk. Elvittek az előadásaikra, beutaztam velük az olasz tengerpartot, de jártunk egy méregdrága tiroli síparadicsomban és Velencében is. Sok érdekes embert megismertem általuk, a legfontosabb számomra mégis egy firenzei apáca, akinél elkezdtem hittant tanulni. Én azelőtt évente csak háromszor mentem templomba, a nagy ünnepeken. Anyukám halála után kezdtem másképp érezni: imádkoztam érte, és mintha beszélgetnénk, megnyugodott a lelkem. Firenzében aztán a családdal együtt már rendszeresen eljártam a ferencesek templomába. És megérintett Krisztus gyógyító szeretetének ereje... Azon az ünnepi vasárnapon én voltam az egyetlen elsőáldozó. A pap személy szerint hozzám intézte beszédét a szentmisén. Csodálatos lelki ajándékokat kaptam! A családfő ünnepi ebédet főzött, minden környékbeli barátom eljött és meglepett valamivel. Ezután elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan tovább. Hiszen bébiszitter nem lehetek az idők végezetéig. Akkor jött az ötlet, hogy megpróbálok valamelyik olasz kórházban állást keresni. De ehhez haza kellett jönnöm Párkányba, hogy elintézzem a hivatalos papírokat. Ez eltartott jó néhány hónapig, s közben tavaly karácsony előtt az egyik barátnőm, aki modellügynökséget működtet, jótékonysági estet szervezett a helyi gyermekotthon javára. Engem kért fel, hogy segítsek támogatókat keresni. Tulajdonképpen ekkor ismertem meg az állami gondozott gyerekeket. Nagyon összebarátkoztunk, és az ünnepek után elkezdtem a vállalkozóbb kedvűeket angolul tanítani. Ők kérték, én meg valahogy ottragadtam náluk. Bejártam az otthonba csak azért, hogy beszélgessünk, vagy elvittem egy-egy kisebb csoportot sétálni. Amikor összeszedtem az iratokat, és visszautaztam Olaszországba, nagyon hiányoztak! Együtt és külön-külön is mindegyikük! Már csak egyetlen okmányra, a prágai kórház munkaviszonyt igazoló papírjára vártam, amikor a gyermekotthonban az igazgató úr megkérdezte, nem próbálnám-e meg a segédnevelői munkát. És én örömmel mondtam rá igent. Mert úgy érzem, most valóban hazaértem!

DECEMBER 21. SZENT PÉTER ÜNNEPE

Az 1521–1597 között élt német szerzetes volt az első német jezsuita közösség megszervezője. Gazdag polgári családból származott. Apja tiltakozása ellenére teológiát tanult, majd 1543-ban belépett a jezsuita rendbe. Kölnben, német földön körülötte alakult ki az első jezsuita közösség. Minden erejét és tehetségét az erkölcseiben és fegyelmében megromlott egyház megreformálásának, valamint a reformáció elleni küzdelemnek szentelte. Már egész fiatalon fontos politikai és egyházpolitikai küldetéseket is ellátott. Teológus szakértőként részt vett az 1545-ben kezdődött tridenti zsinaton. Ezután Loyolai (Szent) Ignác Rómába hívta, majd két évre rá Németországba küldte apostoli munkára. Életének következő három évtizedét a német katolikus egyház megerősítésének szentelte. Ő szervezte meg a jezsuiták német provinciáját, s ő foglalta össze katekizmusaiban a legvilágosabban, legolvasmányosabban a katolikus egyház tanításait. 1925-ben avatták szentté, és egyháztanítóvá nyilvánították.