Gyarló istenek bukdácsolása

Egy közelebbi pillantás viszont gyorsan felfedi, hogy az egy kaptafára készült, ötlettelen, alappaneleket mozgató, átlagos és átlag alatti művek között szinte elvesznek az igazi különlegességek. Volt idő, amikor a sci-fi még a felfedezésről és a kísérletezésről szólt, a szabadságról, amihez hasonlót semilyen más műfaj sem tudott nyújtani az alkotóknak. Nem véletlen, hogy sorra adják ki újra és dolgozzák fel, filmesítik meg a „nagy öregek” korai alapműveit, legyen szó George R. R. Martin Éjvándorairól vagy Frank Herbert Dűnéjéről. Volt valami az előző század hatvanas-hetvenes éveiben (felszabadultság?, naivitás?), ami látványosan hiányzik a mai sci-fiből.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij Nehéz istennek lenni című regénye is ebben az időben, 1966-ban született, a science fiction hőskorában. (Valószínűleg ez a szerzőpáros második legismertebb műve a Piknik az árokparton – közisismertebben: Stalker – után.) Mára kultikus státuszt ért el, két filmet és számítógépes játékot is készítettek belőle. Magyarra 1971-ben fordította le Gellért György, de aktualitását mutatja, hogy idén újra kiadták. A Sztrugackij testvérek életművén belül a regény a Delelő-univerzum része, de ahhoz szinte csak utalások szintjén kapcsolódik, így annak ismerete nélkül is élvezhető.

Bizonyára minden, történelem iránt érdeklődő ember eltűnődött már azon, miként lehetne kijavítani egy-egy történelmi ballépést, mit tennénk, hogyan viselkednénk, ha a mai ismereteinkkel és technológiánkkal visszatérhetnénk a régmúltba. A Nehéz istennek lenni lényegében ezt a kérdést járja körül. 2134-ben járunk, egy távoli bolygó Arkanar nevű országában, mely a sötét középkor időszakánál tart a fejlődésben. A bolygólakók között elvegyülve azonban a Földről érkezett utazók, ún. progresszorok élnek, akik megfigyelik, dokumentálják az itteni életet, de tilos erőszakkal beavatkozniuk.

Ilyen progresszor don Rumata is, eredeti nevén Anton, aki magas rangú nemesként él Arkanarban évek óta, most azonban súlyos dilemma elé kerül. Az ország főminisztere létrehozott egy kegyetlen gárdát, mely szisztematikusan pusztítja az írástudókat, a kultúrát és a tudományt, hogy a minden felvilágosult eszmét tagadó papok vegyék át a hatalmat. Don Rumata segíteni akar, meg akarja menteni a tudósokat, de ez ellentétben áll a Földről kapott utasításokkal. Kiderül az is, volt már rá példa, hogy egy-egy földlakó jó szándéktól vezetve megprobált beleavatkozni Arkanar történelmébe, és mindig katasztrófa lett a vége. A mocskos, elmaradott világban Rumata és a többi progresszor „istenként” tekint önmagára, holott – bár tanultabbak, képzettebbek az őslakóknál – ők is csak emberek. Csavar csavart követ, és lassan az is kiderül, hogy a progresszorok jelenléte talán nem is akkora titok, mint azt ők hinni szeretnék.

Nem nehéz kihallani a regényből a társadalomkritikát. Rumata így jellemzi Arkanar lakóit:

„Passzívak, mohók és valószínűtlenül, fantasztikusan önzők voltak. Lélektanilag majdnem mind rabszolgák – a hit rabszolgái, az önmagukhoz hasonlók rabszolgái, hitvány szenvedélyek rabszolgái, a kapzsiság rabszolgái. És ha a sors akarata folytán valamelyikük úrnak született, vagy azzá lett, nem tudja, hogy mihez kezdjen a szabadságával. Sietett újra rabszolgává lenni, a vagyon, a fajtalan kicsapongások, a léha barátok, a saját rabszolgáinak rabszolgájává. Óriási többségük semmiben sem volt bűnös. Túlságosan passzívak és túlságosan tudatlanok voltak.”

Mégsem megvetéssel, hanem együttérzéssel tekint rájuk, mert meggyőződése, hogy ebből a sötétségből csak az értelem lángja képes kivezetni őket:

„Művészet és általános kultúra nélkül az állam elveszíti az önkritika képességét, téves irányzatokat kezd bátorítani, mindinkább képmutatókat és aljaembereket teremt, az állampolgárokban fogyasztói szemléletet és önteltséget fejleszt ki...”

Ezeket a mondatokat mindenki értette a hatvanas évek Szovjetuniójában, és ránk nézve szégyen, hogy 2020-ra semmit sem vesztettek az aktualitásukból.

A Sztrugackij testvérek a sci-fi keretbe ágyazva lényegében egy fantasztikus történetet mesélnek el, királysággal, lázadókkal, hősökkel és szerelemmel. Közben pedig súlyos kérdéseket vetnek fel: Van-e értelme a lázadásnak? Tehet-e egy ember bármit a zsarnokság ellen? Van-e erkölcsi jogunk beleavatkozni a kevésbé fejlett társadalmak életébe? Feláldoható-e az egyén boldogsága egy nagyobb cél érdekében? A Nehéz istennek lenni nem rágja a szánkba a válaszokat, inkább gondolkodásra késztet és önálló vélemény kialakítására biztat. Ahogy azt egy jó sci-finek tennie kell.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Nehéz istennek lenni. Metropolis Media Group Kft., 2020, 210 oldal