Guba a gubához, suba a subához

Miért van az, hogy guba a gubához, suba a subához alapon barátkoznak, ülnek le sörözni, kávézni, megvitatni szakmai kérdéseket, politikai eseményeket vagy eseménytelenségeket? Miért húzódik egyre erősebb határ a humán és a reál értelmiség(jelöltek) között?

Nagyon-nagyon régen – jobb, ha nem firtatjuk, mikor – én is tettem olyan felelőtlen kijelentést, hogy a József Attila Ifjúsági Klubba aztán be nem teszem a lábam, mert oda csupa sznob jár. Szolgáljon mentségemre, középiskolás koromban már ismertem JAIK-tagokat, akik közt akadt a fenti fogalommal illethető személy, nem is egy. Aztán egy szép nyári napon kiderült, egyetemista leszek ősztől, az egyetemen pedig fény derült arra is, nem mindenki sznob, aki szerdánként megjelenik a pozsonyi Csemadok-székház nagytermében, ahol hol volt program, hol nem volt, de mindig akadt egy-egy társaság, amellyel kellemesen múlathattuk az időt záróráig. S ahol kiderült, a különböző mérnökjelöltek nem csupán a mértékegységekben jártasak; otthon vannak a koncerttermekben (komolyzenéről beszélünk, természetesen), nem hiányoznak a színházi előadásokról, szépirodalmi könyvtáruk legalább olyan gazdag, mint a humánoké, akik viszont egy szög beveréséhez három szomszéd tanácsát, kalapácsát és erejét, ügyességét kérik kölcsön. Mert ezek a fránya építész-, gépész-, közgazdász- és egyéb mérnökjelöltek nem Kurtz-Mahlert vagy May Károlyt olvastak, Jókai összes művein is rég átrágták magukat, időnként nemcsak Rejtő Jenőt, hanem Mikszáth Kálmánt is idézik, azt ők is elfelejtik, amit egy-két éjszaka alatt magukba szippantottak párt- és munkásmozgalom-történetből, kommunista közgazdaságtanból, de felkészültek Sartre-ból és Heideggerből, tudták, ki volt Bunuel, Bergman (tulajdonképpen az akkori rendszernek hála azért, hogy még elkerült bennünket az amerikai filmek dömpingje, s ha mozira vágytunk, nem két vérfürdő között kellett választani), végigjárták a Zwingert (a többi képtár anyagát – akkortájt Firenze is távoli város volt – művészettörténeti tárgyú könyvekből ismerték), és művelődési táborral egybekötött honismereti kerékpártúrákat szerveznek. Egy szó mint száz, nem voltak unalmas szakbarbárok, mint mi, humánok, akik azt hittük, hű de műveltek vagyunk. Pedig velük összehasonlítva csak félműveltek voltunk, tájékozottságunk nem terjedt ki sem a csillagászatra (legföljebb a csillagok állása érdekelt bennünket, lányokat, az is csupán oly mértékben, mit jövendöl a horoszkóp, letesszük-e az éppen esedékes vizsgát, belebotlunk-e szívszerelmünkbe végre), sem a vízgazdálkodásra, sem a csatornahálózat építésének rejtelmeire.

Aztán hipp-hopp elteltek a diákévek, s azon kaptuk magunkat, családot alapítottunk, munkahelyet kerestünk, találtunk, váltottunk, váltatott velünk a sors keze. A szerdai találkozók elmaradtak, kinőttünk a JAIK-ból. A kapcsolatok viszont megmaradtak. Egy-két évig csak lappangtak, addig, amíg korosztályunk nem kapott többé-kevésbé stabil, érdeklődésének, végzettségének megfelelő állást, állami, szövetkezeti vagy céglakást, vagy nem szerzett magának legalább egy udvarra, ecetfára néző félkomfortos, félpenészes albérletet, aztán megnősültek, férjhez mentek, jöttek a gyerekek, s csak a magyar óvodában találkoztunk ismét. Akivel meg ott sem, azzal a gyerekklubban, amely egyebek közt azért is alakul, hogy a vegyes házasságokban született gyerekekre is ragadjon valami a magyar kultúrából. Igen, a nyájszellem – fintoroghat a liberális szárnyait bontogató ifjúság, de közülük valószínűleg csak azok, akik oly ellenálló köpenybe burkolják lelküket, hogy azon nem hatol keresztül a kultúra szele, s ha csak köpönyegük felszínét csapkodja meg itt-ott, fel sem veszik. Igaz, „bezzeg az én időmben” a diákok szociális és tanulmányi ösztöndíjból vásárolhatták a színházjegyeket, a koncertbérleteket, Magyarországon a könyveket.

Föltételezem, a mai, nem humán szakot hallgató egyetemisták sem kizárólag szakmájuk elkötelezett hívei. Ők is nyitottak a művészetekre, és kénytelenek nyitottak lenni a politikára. Csak éppen nem a humán körökben mozognak, a két tábor mintha valóban két táborra szakadt volna. A magyarországi írók, képzőművészek estjein épp úgy csak a humán ifjak jelennek meg, mint hazai jeles vagy jelre váró személyiségeinkkel való találkozókon. Lehet, hogy éppen akkor pénzt, állást, lakást keresnek vagy legalább fedelet a fejük fölé, ami sem könyvekből, sem mozijegyekből nem építhető. Mint ahogy az is lehet, nem támad hiányérzetük, ha elsuhannak a kultúra katedrálisa mellett.