Garaczi László: MetaXa Magvető, Budapest, 2006

Garaczi László MetaXa című regényéről a fülszövegből megtudhatjuk, hogy eredetileg az Origo és a Magvető Kiadó online irodalmi pályázatára készült, ott 2000-ben megosztott első díjat nyert, viszont a szerző „akkor úgy érezte, a »papírmegjelenés«-hez még dolgozni szeretne a művön.” Egy beszélgetés során Garaczi azt is elmondta, rengeteget foglalkozott a szöveggel, átírások, húzások, újraírások sorozatán ment keresztül, amíg úgy érezte, könyv formájában is megjelentethető, s ehhez a munkájához az online változathoz hozzászóló netezők javaslatait egyáltalán nem tudta felhasználni.

„a lelki harmónia az emlékezés és a felejtés helyes arányán múlik”, mondja a regény doktornője a könyv elején, s valóban: a MetaXa egyik tétje az emlékezés és a felejtés helyes arányának megtalálása lehet. A regény főszereplője egy pszichiátriai intézetben kapja feladatul az írást (írás mint terápia), ezek a visszaemlékezések alkotják a szöveget (regény a regényben, regény a regény írásáról), de közben egyfolytában arra a posztmodern tételre gondol, hogy „az emlékek a képzelet művei”, vagyis hogy a múlt saját képzeletünk, identitásunk és nézőpontunk terméke. A gyógyulás folyamatát a „kreatív elfojtás”-ban látja, amelyben a visszaemlékezés monologikus megjelenését (az egész, kb. 145 oldalas regény egyetlen mondat!) a gyógyulás és elfojtás titokzatos tárgya tartja feszültségben.

A MetaXa egyik titka a nevek játéka által jelenik meg: egyes szám első személyben írt visszaemlékezéseiből a főszereplő baráti társaságát ismerhetjük meg (legjobb barátja: zsolt; egy kvartett tagjai; szerelmi háromszög marinával és gigivel; karcsi, szobatársa a pszichiátriai szanatóriumban), majd a doktornő tanácsára visszaemlékezéseiben egyes szám harmadik személyben ír magáról, s félixnek nevezi el önmagát. A titok a regény végén derül ki, intézeti barátja felismerésének visszaemlékezésbe írása közvetíti az olvasó felé: „tudom, ki vagy, mondja karcsi, olvastam a kartonodat, zsolt, így hívnak, ugye, játszod az agyad, a haverod megfulladt, nem segítettél neki, kiúsztál, hazamentél, és most élővé akarod beszélni, élővé akarod élni, a bőrébe bújsz, hogy elnémítsd a bűntudat démonait, pitiáner csaló, fonák perverz...” Vagyis az identitás elbizonytalanítása, az életrajzi szerző és a szöveg narrátora közti elkülönülés, maszkváltás és identitásjáték jelenik meg, ráadásul ebből a szempontból az egyik legérzékenyebb területen, a napló, memoár, önéletrajz műfajában. Az önmagát félixnek elnevező zsolt – aki zsoltról mindvégig mint idegenről ír – viszont talán csak a szanatórium lakójának, karcsinak a képzeletében lesz zsolt: a titok egy nagyon is redukált, bizonytalan kompetencia felől jelenik meg titokként és megoldásként. Ez és a megsejtett bűnügy krimiként és titokregényként is olvastatja a MetaXát.

A regény összetett, sikeres játékot űz a különféle elbeszélőszintek és műfajok kategóriáival, néha azonban afféle posztmodern tételmondatok csúsznak be (az írás, az identitás és a múlt természetéről), amelyek jól ismert eljárásokra utalnak (Paul Auster regényeire pl.). A monologikus elbeszélésmód nehézkességét olvasóbarát anekdotákkal, meghökkentő „ismeretterjesztő” passzusokkal lazítja (maddox-módszer, Sosztakovics agya, a kóla kifejlesztése, a rozmár pénisze, antimedve szeméttartó, kamaszlányoknál az ún. kapunyitási pánik stb.). A test átoperálásának korában a regény felveti a kérdést: vajon létezik, létezhet-e a lélek átoperálhatósága, a lelki korrekciós műtét?