Gál Tamás színművész is pályázik az igazgatói posztra

Kezdjük egy kis földrajzzal. Hiába van két, illetve az Ifjú Szivek Táncszínházzal együtt három magyar színházunk, a komáromi az egyetlen, amely normális körülmények között, tágas kőépületben, nagy nézőtérrel működik. A Kelet- vagy Közép-Szlovákiában élők számára elérhetetlen, ráadásul tájolni csak kisebb díszlettel lehet, ami viszont nem mutat jól a hatalmas saját színpadon. 
Ez szerintem elsősorban technikai probléma. Ha úgy tervezik a díszletet, hogy mobilis legyen, akkor nincs akadálya a tájolásnak. Mostanában például a Peer Gyntben játszom a címszerepet a soproni színházban, egy hatalmas díszletben. Első ránézésre az az ember benyomása, hogy nincs ennél utaztathatatlanabb előadás. És mégis remekül mozgatható, bárhová elvihető. Megszerezték rá a támogatást, hogy el tudjon indulni egy autóbusz harminc emberrel és négy kamion egy komplett forgószínpaddal, amelyet az adott helyszínen helyeznek üzembe. Szóval számomra ebből az a tanulság, hogy ha a Peer Gynttel lehet tájolni, akkor bármilyen előadással lehet. Ez természetesen pénz kérdése, de ha ügyesen pályázik a színház, előteremthetők a költségek. Persze fordítva is érvényes a dolog: a közönséget be kell vinni a színházba. Sőt, azt szeretném elérni, hogy minden szlovákiai magyar diák évente egyszer alanyi jogon jusson el a Jókai Színházba és a kassai Thália Színházba. Ezt az iskoláknak és a színházaknak kutya kötelességük biztosítani számukra. Egyébként én már azt is tragédiának tartom, hogy nincs legalább négy színháza a felvidéki magyarságnak. 

Az utóbbi években sok szó esett egy dunaszerdahelyi színház alapításáról, amelynek élén sokan önt szerették volna látni. Ezzel mi van? 
Sokan sokfelé nyilatkoztak ebben az ügyben, az én nevemet is emlegetve, de ha hiszi, ha nem, tőlem senki sem kérdezte meg, hogyan képzelném el ezt a színházat. Most azt mondom, hogy ha nem is egy kőszínház, de egy befogadó színház mindenképp kellene Dunaszerdahelyen. És biztos vagyok benne, hogy komáromi igazgatóként ennek a projektnek a megvalósításáért is sokkal többet tudnék tenni.

És még miben tudna hasznos lenni? 
Az elmúlt húsz évben nemcsak játszottam az általam alapított kis független színházakban, a Csavar Színházban, a Szevasz Színházban vagy az Epopteia Műhelyben, hanem voltam dramaturg, rendeztem, ácsoltam díszletet, terveztem jelmezt, menedzseltem az előadásokat. Tehát minden munkafolyamatból kivettem a részem, és menet közben mindenbe belekóstoltam egy kicsit. Vagy legalábbis belelátok annyira, hogy tudjam, mire van szükség az adott területen, mit mennyiből lehet megvalósítani, hogyan faraghatók le a költségek, hogyan kell becsábítani a közönséget. Beutaztam egész Dél-Szlovákiát, a legkisebb falvakban is felléptem, ezért azt is tudom, mit szeret a közönség, meddig lehet elmenni a formabontásban. Régiókra felbontva is ismerem az igényeket, például tudom, hogy az ipolyságiak miért nem járnak Komáromba színházba, vagy a szencieket mivel lehetne megszólítani. Rengeteget láttam és tapasztaltam, van összehasonlítási alapom, dolgoztam magyarországi kőszínházakban és alternatív színházakban, láttam, mit hogyan oldanak meg. A jó példákat szeretném alkalmazni Komáromban. Persze nemcsak a saját elképzeléseimet fogalmaztam meg a pályázatomban, hanem mindazokét, akikkel konzultáltam, és akik a továbbiakban is segítenének. 

Mi az, amit jónak tart a Jókai Színház jelenlegi működésében?
Hatalmas dolog Tóth Tibor igazgatótól, hogy színészként tizenhét éven át vitte a vállán ezt a színházat, hiszen egy művészember ilyenkor mindenképp veszít, a vezetői munka mellett kevesebb ideje jut tanult hivatásának gyakorlására. Örömmel látom, hogy a mostani társulat tele van rendkívüli tehetségekkel, akik szép feladatokat kapnak. Én Holocsy István igazgatósága idején kerültem oda segédszínészként, aztán Kiss Péntek József is sokat foglalkoztatott. Akkor már beindultak bizonyos reformok, ezeket viszont szerintem kevesebb „véráldozattal” is végre lehetett volna hajtani. Főleg az idősebb korosztály képviselőire gondolok, akik kissé csalódottak voltak. Szerintem idős színészeket is alkalmazni kell, mert szükség van a tapasztalatukra. 

És min változtatna elsőként? 
Sokkal több gyermek- és ifjúsági előadásra van szükség. Mert ők a jövő felnőtt közönsége, és ha idejekorán színházhoz szoktatjuk őket, akkor nem fognak tudni színház nélkül élni. A soproni színháznak tízezer bérletese van, a veszpréminek tizenhétezer – ilyen számokat lehet produkálni tudatos közönségépítéssel. Tudok olyan falvakról, ahonnan a helyi Csemadok évi nyolc buszos színházlátogatást szervezett Győrbe, és egyetlenegyet sem Komáromba. Nekünk nagyobb harcot kell folytatnunk a nézőkért, mert nálunk nem mindig jelennek meg a színpadon médiasztárok, celebek, akik vonzzák a közönséget. Elsősorban a szlovákiai magyar színészeknek kell lehetőséget adnunk. Sokuknak nincs munkájuk, holott egyetemet végeztek. A Jókai Színház igazgatójának sokkal több emberre kell odafigyelnie, mint amennyien állományban vannak. 

Gondolom, a repertoárra vonatkozóan is vannak tervei. 
Igen, de ezekről most még nem beszélnék. Csak annyit, hogy a hazai magyar szerzők drámáira is kíváncsi vagyok, színpadra kell vinni ezeket, még akkor is, ha a várt siker az elején elmarad. Több neves rendező jelezte, hogy szívesen dolgozna a Jókai Színházban, köztük Mohácsi János, Ascher Tamás vagy Michal Vajdička. A nívós munkát végző független társulatokat, műhelyeket is befogadnám, hiszen szükségük van állandó játszóhelyre, és mindenki nyerne azzal, ha a Jókai Színház kínálatát színesítenék. Sőt, továbbmegyek: ők tudnák betölteni a harmadik felvidéki magyar színház szerepét. Tóth Tibor érdeme, hogy bérletbe vett néhány ilyen előadást. Ezt a trendet kell továbbvinni, erősíteni.