Fülöp-szigeteki keresztek

A Fülöp-szigeteki Cutud községben 1961-ben a helyi gyógyító, Arsenio Anoza rituálisan keresztre feszíttette magát. Tizenöt éven át tartó ingyen színháza sok követőre talált. Az idei nagypéntek napján is tizenöt megfeszítettről, köztük egy nőről adott hírt a média. Megtudhattuk, hogy a rekordtartó egy már tizennyolcadszor keresztre feszített férfi. A megfigyelők azt állítják, hogy e mögött a túlzott vezeklés mögött, ha lehet, talán a még túlzottabb biznisz áll. A keresztre feszítettek állítólag pénzt kapnak, mivelhogy produkciójukkal nagyban hozzájárulnak a turistaforgalom növekedéséhez, s mivel az út, melyen a vesztőhely felé lépkednek, Coca-Cola reklámokkal van szegélyezve. Ám maguk a megfeszítettek lelki indíttatásról beszélnek. Dante Ramos például állítja, hogy ilyenkor mindig „közelebb kerül Istenhez”. Társa a szenvedésben, Gardo Canlas beteg gyermekéért ajánlja fel keresztre feszítését, s vallja, hogy utána mindig nagy megkönnyebbülést érez, mintha minden bűnét lemosták volna...

Jézus keresztre feszítésének drasztikusan élethű (bár csak pár perces, és fertőtlenített szögekkel) utánzata ellenére az egyház képviselői maximálisan tartózkodnak a vallásosság effajta megnyilvánulási módjától. A magyarázat az e vasárnapi evangéliumból is kitűnik, amikor is Jézus azt mondja az apostoloknak: „békesség nektek”, miközben mutatja a szögek ütötte sebeket a kezén és a lábán. Hogy lehet ez a látvány a békesség forrása? Abban a tudatban gyökerezik, hogy a VALÓBAN kereszthalált halt Jézus, most VALÓBAN él. Hogy sebei megdicsőültek. A Golgotán azt mondta, „bevégeztetett”, de most mintha azt mondaná, „folytassuk”. Pedig nem kéri, hogy másoljuk őt Fülöp-szigeteki kereszteken, mert az Isten „nem a halottak Istene, hanem az élőké” (Mt 22, 32). Szent Pál is, bár úgy mutatkozik be a galatáknak, mint aki Krisztussal együtt keresztre van szegezve, hozzáteszi, „amit most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem” (Gal 2, 19 – 20). A keresztre feszítés ugyanis egyszer s mindenkorra lezárt ügy, s durva egyértelműsége csak háttérül szolgál Isten hatalmának hangsúlyozására, mely Jézus feltámadásában nyilvánul meg. „Felejtem, ami mögöttem van – folytatja Pál –, és nekifeszülök annak, ami előttem van” (Fil 3, 13).

Szlovák filmeseknek is sikerült elvegyülniük a Fülöp-szigeteki kíváncsiskodó tömegben, s meghallgatniuk az események kommentálását. Amikor például egy a szakállával és hajával Jézusra emlékeztető férfi lógott a kereszten, a környéken állók úgy nyilatkoztak, az illető „igazi profi”. Csakhogy Krisztus valódi követője soha nem lehet – a szó igazi értelmében – professzionális, aki élete keresztjét egymaga bírja, mégpedig öntudatos bravúrral, szemrebbenés és bárminemű nehézség nélkül. Krisztus sebei egyszerre vádlói is az ember valójában „tapasztalatlan – nem professzionális” törékenységének és bűnösségének, mi ezeket a sebeket ütötte; ugyanakkor a Teremtő életadó hatalmáról is tanúskodnak, aki – mint kezdetben a MINDENT teremtette a SEMMIBŐL – Fia halálát is feltámasztásával tetőzte be. Isten hív minket, hogy segítsünk neki hirdetni az élet diadalát a halál felett, ám nem mint önálló hivatásosok, hanem életfogytig tanítványként.

Mikor Németországban annak idején egy lebombázott templom romjai alól előkerült egy letört kezű Krisztus-szobor, az illetékesek azon gondolkodtak, visszaállítható-e így méltó helyére. Végül pozitívan döntöttek, ám a kéz nélküli Jézus szobrát egy felirattal egészítették ki: „nincs kezem, szükségem van a tiédre...” Vajon mit kezdhetne az isteni Mester a mi fertőtlenített szögekkel átütött kezeinkkel? Neki a mi segítő kezeinkre van szüksége, a mindennapi élet láthatatlan keresztjeit vivő, emelő, segítő kezeinkre. „Adjam át testemet, hogy dicsekedhessem: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem” – vallja Pál a szeretethimnuszban (1Kor 13, 3).

A kétkezi munkás tenyerén a vízhólyag, az olajfoltok az autószerelő kezén, a sebész finom tenyere, a hegedűművész érzékeny ujjai, az édesanya óvó kezén a ráncok – ezek a modern stigmák, ez a lényeg az utolsó ítélet során. Akkor Jézus újra megmutatja sebeit, s megkérdi, mennyi szeretet volt kezeink ténykedésében. S az a „békesség néktek” elhangzik még egyszer és végérvényesen. Ha megbizonyosodik róla, hogy a sebek is, melyek a mi tevékenységünk okán adódtak, szeretettel dicsőülnek.

A szerző római katolikus pap