Függöny mögött, elbújva

Milan Kundera levélben köszönte meg a Cseh Kulturális Minisztérium által neki ítélt állami díjat, s azon nyomban „osztotta is kettővel”, hogy köszönetét és tiszteletét fejezhesse ki Zdena Škvoreckának, aki emigrációs éveiben, torontói magánkiadója által először, szamizdatban jelentette meg a regényt, huszonegy évvel ezelőtt. Azóta a világ számos nyelvére lefordították, még japánra is, íróját pedig két alkalommal Nobel-díjra is felterjesztették érte. Hogy aztán mégsem ő kapta, az Milan Kunderát egyáltalán nem aggasztja. Neves irodalomkritikusok szerint Umberto Eco és Gabriel García Márquez mellett a második világháború óta így is ő korunk harmadik jeles írója. Angol és német nyelvterületen ő az, akinek minden regényét lefordították, de Olaszországban is a legtöbbet olvasott kortárs európai író. Paradox helyzet: utolsó, cseh nyelven született regénye, a Halhatatlanság (1990) óta franciául ír, így épp a csehek nem olvashatják anyanyelvükön Kundera műveit. Sem a Lassúság, sem az Azonosság, sem a Nemtudás nem jelentek még meg csehül, s mivel ő maga nem szakít időt a fordításra, másvalakinek pedig nem ad engedélyt

arra, hogy ugyanezt megtegye helyette, hazai olvasóközönsége fokozatosan elpártol tőle.

1975-ben, amikor elfogadta a rennes-i egyetem meghívását, Francoise Mitterand meghívására engedték ki az országból, három évvel később viszont az itthoni szervek így is megfosztották csehszlovák állampolgárságától. 1981-ben már francia állampolgár, és Párizsban élve olyan tökéletesre csiszolta francia nyelvtudását, hogy kinti „újjászületése” óta irodalmi művet már nem is ír csehül. Csak leveleket. Rövid, tömör leveleket. Ilyet kapott tőle a napokban a cseh kulturális miniszter, akinek írásban köszönte meg a díjat. Ez egyébként a harmadik hivatalos hazai elismerés, amelyet Milan Kundera 1970 óta átvehetett volna. Nem jött el ugyanis sem a Jaroslav Seifert-dí?jjért, amelyet 1994-ben ítéltek oda neki, sem a próza- és esszéírás terén szerzett érdemeit elismerő díjért, amellyel egy évvel később jutalmazták. Neheztelnek is rá a csehek erősen. Szemére vetik azt is, hogy 1970 előtt írt munkáinak jelentős részét visszavonta, bibliográfiájából sok mindent kihúzott, külföldön megjelent regényeiben közreadott szakmai életrajzát pedig mindössze két mondatban foglalja össze: „A szerző 1929-ben született Csehszlovákiában. 1975 óta Franciaországban él.” Ennyi és nem több. Arról, hogy ifjúkori éveiben szobrászattal, grafikával és zeneszerzéssel is komolyan foglalkozott, már szót sem ejt. Alkotásaiból soha sehol nem rendezett kiállítást, lelkes hívei is csak színpadi darabjainak (Szamárságok, Kulcstulajdonosok, Jakab és az ura) mű??sor?füzetében láthatták. Huszonöt éves koráig a zene sokkal többet jelentett számára, mint az irodalom (édesapja, a neves zenetudós Ludvík Kundera Leoš Janáček növendéke volt), remekül zongorázott, és maga is több zeneművet alkotott, amelyeket – akárcsak iro?dalmi zsengéit – később már semmisnek tekintett. S bár rövid ideig a Károly Egyetem bölcsészkarán is tanult, diplomáját a filmművészeti főiskola forgatókönyvíró szakán szerezte meg. Itt vállalt aztán tanári állást: összehasonlító irodalmat adott elő a filmrendezőszakos hallgatóknak. Jiří Menzelt, Věra Chytilovát, Evald Schormot és a többieket, a hatvanas évek immár legendás cseh új hullámának létrehozóit egy évig tanította, s a Szigorúan ellenőrzött vonatok Oscar-díjas rendezőjével ma is szoros kapcsolatban van. Friss kitüntetése alkalmából írott levelében, amelyet az átadás színhelyén, a Cseh Zenemúzeumban hangfelvételről, az ő felolvasásában hallhattak a jelenlevők, arról is szólt, hogy e rangos díj neki ítélésnek az örömteli tényét épp azon a napon tudta meg, amikor a posta kézbesítette számára Jiří Menzel küldeményét. Ő kérte meg ugyanis filmrendező barátját, hogy küldje el neki korábbi alkotásainak videóváltozatát, mert szeretné újra látni azokat, amelyeket annak idején még Brünnben nézett nagy élvezettel. A régebbi filmek mellé természetesen a legfrissebb Menzel-opust, az Őfelsége pincére voltam című Hrabal-adaptációt is megkapta, amelyre írásban a következőképpen reagált. „Őfelsége! Gyönyörű! Köszönöm!!! Te és Hrabal, micsoda páros!!!”

Menzel és Kundera

S hogy milyen emlékeket őriz Jiří Menzel Milan Kunderáról?

„Tőle hallottam a főiskolán a regény művészetéről, amelyről később, már Párizsban könyvet is írt, ő ismertette meg velünk a francia költőket, Verlaine-t, Rimbaud-t és Baudelaire-t, akikről addig semmit sem tudtunk. Nagy tudású sármőr volt, mindannyian csodáltuk őt. Küllemével, stílusával mindenkit levett a lábáról. A nők valósággal bolondultak érte. Dramaturgként nagyon sok segítséget kaptam tőle én is. Főleg, amikor a Szeszélyes nyár forgatókönyvén dolgoztam, vagy amikor a Pacsirták cérnaszálont készítettem elő. Akkor én még túl bonyolultnak láttam Hrabalt, jól jöttek Milan Kundera szakmai tanácsai. Amikor színpadi műveinek egyikét, a Kulcstulajdonosokat rendezte Otamar Krejča, bejártam a próbákra, és ott is gyakran beszélgettünk. A Prágai Tavasz eseményei után visszaköltözött szülővárosába, Brünnbe, s mivel tiltott szerző lett, nem nagyon járt Prágába. A későbbiekben aztán Párizsban találkozgattunk, vagy nálam, az én lakásomban, de már a rendszerváltást követően. Emlékszem, a ’89-es forradalom után Věrával, a feleségével ebédre hívtak magukhoz, és én boldogan mentem. Amíg mi Milannal jóízűen beszélgettünk, addig Věra, mint valami művészi alkotást, feltálalta az ebédet… szép tányéron díszes falatokat… én, balfék viszont, ahelyett, hogy előbb megcsodáltam és megdicsértem volna, hogy milyen királyi lakomában van részem, teljesen belefeledkezve a beszélgetésbe, egyszerűen csak belapátoltam az egészet. Szinte meg sem néztem, mit eszem. Biztos, hogy valami különleges étel lehetett, mivel Věra egész idő alatt csak nézett és le-fel járkált a szobában, de mivel nem kérdezett semmit, magamtól én sem mondtam, hogy ízlik, nagyon ízlik. Csak a végén tette fel a kérdést, hogy ’Na, és milyen volt?’. Én meg azóta is iszonyúan szégyellem magam, ha erre gondolok, az egész most is szörnyen kínos, hiszen ott és akkor csupán annyit mondtam: ’Engem a kaja egyáltalán nem érdekel, én csak akkor eszem, ha éhes vagyok.’ Szegény Věra, hogy mit érezhetett…?! De én ezt csak egy évvel később tudtam meg, amikor már nem náluk vendégeskedtem, hanem egy hangulatos vendéglőben vacsoráztunk. Ott mesélte el Milan Kundera, de elképesztő pontossággal, hogy tüntettem el a tányérról Věra mes?terművét, és anélkül, hogy tudatosítottam volna, hogy mennyire rosszul esett neki, amit látott, jókedvűen távoztam tőlük. Věra ugyanis remek szakácsnő, büszke a tudására, én meg érzéketlenül elbántam vele. Párja is van a történetnek, az viszont már nem velem és Věrával kapcsolatos, hanem Milannal és brünni költőbarátjával, Jan Trefulkával. Mivel Trefulka nagy borszakértő hírében állt, Milan fél Párizst bejárta, hogy olyan bort tehessen elé az asztalra, amilyet legfeljebb hírből ismer. Trefulka ott ül Kunderáék lakásában, előkerül a márkás bor, Milan tölt, brünni barátja mint a vizet, felhajtja, s anélkül, hogy észbe kapna, mit ivott, lelkesen mesélni kezdi, hogy ’Képzeld, nem messze Brünntől ráakadtam egy olyan borra! Nagyon finom, és csak 10 korona egy liter!’ Szinte látom Milan arcát… meg lehet áldva, szegény, az ilyen itthoni alakokkal.”

Függöny. A világot függöny takarja. Legendákból szőtt varázsfüggöny, ahogy Milan Kundera írja. Az „előértelmezések” függönye. Erről ír legutóbbi kötetében, A függönyben, amely a halál szépségének, a kicsik és a nagyok provincializmusának, a giccsnek és a vulgárisnak ugyanúgy helyet ad, mint a gondolkodó regényeknek, a vicc dicséretének, a komikum szelíd fényének, az emlékezés színházának vagy a folyamatosság tudatának.

Kundera ír, tovább fejteget. Irigyelhetnek bennünket, magyarokat a csehek. Mi idejében megkapjuk, amire ők hiába várnak.