Frida Kahlo - A kegyetlen sors

Sokáig azt hitte, a legfurcsább ember az egész földkerekségen. Egy erre vonatkozó, találó idézettel indítja útjára a látogatót a Magyar Nemzeti Galéria tárlata, a Frida Kahlo alkotásaiból rendezett, Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból című kiállítás. Különc is volt, a maga módján a mexikói festőművésznő: gyermekkorában járványos gyermekbénulás támadta meg, később buszbalesetet szenvedett, ami miatt többször meg kellett műteni a gerincét. A szerencsétlenség következtében elszenvedett medencesérülés miatt később háromszor vetélt el. Talán éppen ezért fordult a festészet felé, amelyet az embert próbáló megrázkódtatások közepette sem adott fel (édesanyja egy olyan szerkezetet is vásárolt neki, amellyel a betegágyában fekve alkothatott), s amely egyfajta exhibicionizmus felé lökte. 

Kegyetlen sors, ez jutott Frida Kahlónak. Magára is a szenvedés tárgyaként tekintett, ezt sugallja A törött oszlop című tárlatnyitó kép, amely ha nem is a legismertebb, az egyik legmegrázóbb önportré a korpuszban. A mellkas két részre válva, a gerincoszlop ripityára törve, a keletkezett konstrukciót pedig szíjak fogják össze – így ábrázolta magát a 20. századi mexikói festőművészet ikonja, akinek az olajfestmény alkotásának idejében egészségügyi okok miatt acélfűzőt kellett viselnie. Az alkotásról ugyanakkor egy elegáns fehér szoknyát viselő asszony nézi a befogadót: az arca fájdalmas istenanyáé, az emlői vonzó fiatal asszonyéi. A szegek, amelyek keresztülszaggatják testének legkülönbözőbb pontjait, akár a keresztény kultúrkör szenvedéstörténetéhez kapcsolhatók.

A Nemzeti Galéria 35 festményt szerzett meg az első magyarországi Frida Kahlo-kiállításra, azonban a tárlatcímmel ellentétben nem kizárólagos mesterműveket. A bemutatás abból a szempontból kifejezetten hagyománykövető, hogy lineáris sorrendben tárja elénk az alkotó életútját, alkotói periódusai is a legkorábbitól a legvégsőig váltják egymást, miközben részben – jószerivel írásosan – Mexikó történetét is reprezentálja a kiállítás. 

Az Alicia Galant című portré, amely Frida barátnőjét ábrázolja, látványosan kidolgozott, szépen elsimított munka, de nem szegezi a látogatót maga elé. A kéz – amely az 1930-as évek alkotása, s amely ezúttal nem festmény, hanem ceruzaábrázolás – realisztikus pontosságú portré a testrészről, ebből következően tanulmányrajznak is beillene. Azzal, ahogyan Frida megalkotta, kiemelte a hétköznapiság világából, egyetemesebb, emelkedettebb jelleget kölcsönzött neki. 

Frida Kahlót lehet nem szeretni is, de Doña Rosita Morillo portréja mellett nehéz könnyedén elsétálni. Ahogy azt a kiállítás kurátora, Lantos Adriána művészettörténész helyesen elgondolta és szavakba öntötte, a vastag, összenőtt szemöldökű mexikói festőművésznő családtagokat, barátokat megörökítő alkotásai talán nem nyújtanak olyan elsődlegesen különleges, túl nagy esztétikai élményt, mint más művei. Ezért kerülhetett az említett portré két olyan társa közé, amelyeket egyértelműen túlszárnyal. A napbarnított bőrű, fehér hajkoronájú idős asszony képe precízen realisztikus, egyúttal festőien szép. Ott van benne az öregek figyelme, tűpontossága, leleményessége, miközben a kép nagyon is csendes, hallgatag – egyáltalán nem hivalkodik. 

Akárhogy is, Frida egyediségét mégiscsak az adja, hogy szörnyű testi és Diego Rivera honfi- és pályatársával kötött viharos házassága okozta lelki fájdalmai ellenére – talán terápiás jelleggel – folyamatosan magát festette újra. Az önkreáció a létezés kifejezését adja: az életnek, amely prózaian rövid és nehéz, a teljes megélését. Némelyik kép éppen emiatt vállaltan erotikus, mások a fájdalmas boldogságot hirdetik. Frida Kahlo képei azt üzenik, valamiképpen túl kell tennie az embernek magát a megpróbáltatásokon. Sugallják, ha lehetetlennek is tűnik, nagy erőfeszítéssel sikerülhet a traumaoldás. A szürrealizmust súroló képek közül a nonfiguratív A kör, valamint a Reményt vesztve a legbeszédesebb, a Csak néhány apró késszúrás kifejezetten felkavaró. 

Örülni kell annak, hogy száztizenegy évvel a születését követően első ízben érkezett Frida Kahlo-kiállítás Magyarországra. Az alkotó életútja, amelynek a tárlatszervező domináns szerepet szánt, színes és izgalmas, ezért készült belőle Salma Hayek főszereplésével a Frida című filmdráma. De, mint minden életmű, Kahloé is körvonalazhatatlan, ennélfogva felesleges túlzott szerepet szánni a legapróbb életrajzi történéseknek. Az alkotások megkövetelik az egyéni olvasatot, erre viszont kevés lehetőséget kínál a galéria. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, túl kell lépni a művészet magaskultúrába fektetett, már-már sznobista határain: az információs szövegdobozokat csak halvány iránymutatóként kellene értelmezni, a kiállítást pedig nem feltétlenül a kijelölhető úton – különösen nem végig rohanva, a tömegmozgást átvéve – kellene megismerni.

A művész egykori mexikóvárosi otthonában, a legendás kobaltkékre meszelt Kék Házban (La Casa Azul) a különböző, Frida Kahlo korabeli berendezéssel meghagyott kis termekben, a műhelyszobában, netán a halottas ágyát tartalmazó bizarr hálószobában egyszerűbb közel kerülni a Kahlo-jelenséghez. Ott a maga természetességében, az otthon intimitásában tárul fel mindaz, ami az alkotót meghatározta. Budapestre a szelíd prüdéria, a nagyfokú kitárulkozás paradoxona teljes valójában nem érkezhetett meg. De az, aki jobban elmélyed a Frida Kahlo-életműben, mondjuk egyéb képek kinyomozásával, a magyarul is olvasható könyvek elolvasásával, így sem fog nagyot csalódni. 

Mészáros Márton