Freud vérzik

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Mark St. Germain Az utolsó óra című kétszereplős darabja Budapest szívében, a Rózsavölgyi Szalonban. Lent kották, filmek, hanglemezek, fent könyvek, monarchiabeli hangulatot idéző kávézó, kiállítás. Most éppen Alföldi Róbert szürkében, bordóban, feketében megfogalmazott lelki tusái, plusz az előadás. Mindez együtt: kultúrdesszert ínyenceknek.

Szakmai pikantériája is van a dolognak: Jordán is, Alföldi is igazgató. Előbbi marad továbbra is a székében, Szombathelyen, utóbbi éppen leköszönőben. Jordán is ott állt fel évekkel ezelőtt, ahol most Alföldi, csak egészen más identitással. És főleg: önszántából. Fiatalabb kollégája nem magától megy el. Küldik. Mennie kell. És nem pusztán politikai okok miatt. Játékkedvén azonban ez a tény sem változtat. Szalonbeli meghívását tapasztalt direktortársának köszönheti. Ő kérte fel, hogy legyen a partnere, az előadásnak pedig rendezője, díszlet- és jelmeztervezője. Alföldi bírja a terhelést. Huszonnégy órában harminchatot él meg, de mind a harminchat óráját a színházzal tölti. Ilyen. Nem is akar más lenni.

Londoni lakásában várja Freud, a világszerte elismert pszichoanalitikus a még nem igazán ismert író-professzort, Clive Staples Lewist. Freud már nyolcvanhárom éves, halálos beteg. Szájüregét marja a rák, ajkán ömlik a vér, protézise eleven húsba vág. Fotel, rádió, kanapé, kép, tükör, telefon. Nem egy túlzsúfolt szoba. Jön Lewis, a harsogó élet. Becsvágy és magabiztosság. Két világ, két generáció, kétféle magatartás. Két felelős, nagy tudású entellektüel izzó diskurzusba kezd. Magasröptű értekezéseik, vitáik, szellemi összecsapásaik során két szakember intim portréja rajzolódik ki, legbelső arcuk a hit tükrében.

Mint kiderül: Lewis folyamatosan támadja idős kollégáját, írásaiban egyenesen nevetségessé teszi, csak mert más véleményt, másfajta gondolkodást képvisel. Ezért hívta meg magához az idős lélekbúvár fiatal kollégáját: tisztázzanak alapvető kérdéseket, magyarázza meg neki, miképpen lesz egy negyvenéves ateistából egyik napról a másikra istenhívő. Freud, a meggyőződéses ateista ezt szeretné pontosan látni. Szóba jön természetesen sok minden más is, ami a hittel kapcsolatos. Beszélgetnek ideákról, tettekről, a világ állásáról is. Lázas diskurzusaikba olykor mély csendek, nagy hallgatások ülnek, érvek és ellenérvek csapnak össze, állítások és tagadások, miközben Hitler bombázni kezdi a várost.

1939-ben járunk, Anglia belépett a második világháborúba. Recseg a rádió, recseg Európa, embereket ölnek, Freud szájából patakzik a vér, Lewis finoman letörli neki, itt a harsogó élet, ott a settenkedve közeledő halál. Ám a beszélgetés nem apad el. Jó lenne közös nevezőre jutni, de van-e közös nevező istenhívő és ateista között?

Nem könnyű falat Az utolsó óra. Nem egy aranyszínű sztaniolba csomagolt bonbon. Meggondolkoztatja, mélyen felkavarja az embert. Bár a szöveg (a fordítás?) eleinte nehézkes, a színészi játék mégis gyorsan beszippant bennünket. Jordán és Alföldi nagyszerű színészek. A pillanat tört részét is megélik, a legapróbb gesztusokat is tartalommal töltik meg. Freud szerepe ugyan – a protézisnek és a vérnek köszönhetően – látványosabb, mégsem él vissza helyzetével Jordán. Egy picivel sem pakol rá többet, mint amennyit színészi jó ízlése enged. Alföldi egyenrangú társa a játékban. Mint két világkupát nyert teniszjátékos, úgy adogatnak egymásnak. Öröm a közelükben ülni, közelről látni pontos ütéseiket.

Íróilag egyáltalán nem egy színháztörténeti mestermű a darab, nem egy világraszóló „vaszizdasz”. A végén mégis K. O.-val üti ki az embert. Csak mert az elevenébe vág.