Frenák Pál a New York-i táncfilmfesztiválon

Who Cares About Pal Frenak a film címe, ami magyarul annyit jelent: Kit érdekel Frenák Pál? Ezt a kérdést azonban ő teszi fel, aki negyven éve tartó pályája során soha senkitől semmiféle támogatást nem kért, hogy nemzetközi hírű, világot járt társulatát folyamatosan működtetni tudja. Mint mondja: pár ember jóindulatán múlik csupán, hogy minden évben színpadra viheti egy-egy kreációját, létrehozhatja azt, amit koreográfusként megálmodott. Valós érzelmekkel, fájdalmakkal, sérelmekkel, szenvedésekkel teli darabjai azonban nem pusztán róla szólnak, hanem mindazokról, akik hasonló utat tettek meg az életben, mint ő. Őket szembesíti önmagukkal, beléjük csöpögtet erőt, őket buzdítja őszinte, felszabadító kitárulkozásra.

Először a spanyolországi Girona filmfesztiválján, majd Berlinben mutatták be a róla szóló, másfél órás portréfilmet, az elmúlt napokban pedig a New York-i Dance on Camera Festivalon vetítették a Broadwayn.

A film rendezője Halász Glória, producere az amerikai Vittoria de Bruin, három operatőre, Hatvani Balázs, Reich Dániel és Gothár Márton lenyűgöző képsorokkal tárják fel Frenák Pál színpadi világát, valamint magánéletének legfontosabb momentumait.

„Sokan mondták már az elmúlt években, hogy szeretnének portréfilmet készíteni rólam – meséli a neves táncművész. – Bele is kezdtek többen, aztán félbehagyták. Pénz nélkül nem tudták folytatni. Ezen én mindig mosolyogtam. Sosem hajszoltam, hogy a sajtó vagy a filmesek foglalkozzanak velem. Nekem ott a színpad, végzem a dolgomat. Ezt a filmet is sokszor elengedtem. Egyik vágó kezéből a másikéba vándorolt, míg végül Glóriának és Vittoriának sikerült megalkotniuk. Vittoria amerikai, és egy kicsit titokzatos személyiség. Nem vagyunk mindennapi kapcsolatban, mégis szoros lelkiség köt össze bennünket. Csodálom őt, hiszen teljesen önzetlenül, belső meggyőződésből állt a produkció mellé. Látta a munkáimat, megismerte a személyiségemet, és megvalósította, amit a fejébe vett. Tudom, hogy jó viszonyt ápolt Makk Károllyal, s talán a véleményét is kikérte rólam. Szerencsés vagyok a nagy magyar filmrendezőkkel. Makk Károly mellett Jancsó Miklós volt az, aki hitt bennem, szerette a darabjaimat. De ugyanígy vagyok az idősebb és az ifjabb Kurtág Györggyel, a két zeneszerzővel is. Nekik sem kellett sok mindent látniuk belőlem ahhoz, hogy hittel forduljanak felém.”

Tíz évig készült a film. Több hónapos leállások voltak a forgatás során.

„Vittoria végig hűen kitartott mellettem. Tűzön-vízen végigvitte az elképzelését. Szívügye volt a film.”

Próbákon, előadásokon, a művész budapesti és párizsi otthonában, anyósa francia–svájci határ melletti nyaralójában forgatott a stáb. Gyermek- és ifjúkora, a Balaton melletti árvaházban eltöltött nehéz évek, a Jeszenszky Endre balettstúdiójához kötődő emlékek, az első táncos sikerek – élete legfontosabb fordulópontjai élednek újjá a néző előtt.

„Elég színes az anyag. Még élt az édesanyám, amikor az első felvételek születtek, így ő is bekerült a filmbe. A teljes magánszférám nyílik most meg. Zuglóban, egy szobában nyolcan-kilencen laktunk, de makulátlan szeretetben nőttünk fel. Édesapánk korán meghalt. A külvilág egyszer csak sajnálattal tekintett ránk. Ezért választottak el hatéves koromban siketnéma édesanyámtól, akivel egy zárt világban a jelelés volt a közös nyelvünk. Emlékszem, én csak azért nem sírtam, amikor búcsút vettünk egymástól az intézet kapujában, nehogy fájdalmat okozzak neki. Közben majdnem belehaltam, ahogy távolodott tőlem. Tizennégy évesen kerültem vissza Budapestre. Pincér lettem az Astoria Szállóban. Táncolni magamtól kezdtem el akkor, amikor nálunk még szinte tabunak számított a modern tánc. A nyolcvanas évek elején maradtam kint Párizsban, és mint disszidens sokáig nem jöhettem haza. Minden koreográfiámnak lelki háttere, szociális vetülete van. Az én életemnél biztosan vannak izgalmasabb sorsok is, de ha a film azt sugallja, hogy minden tragédiából van kiút, akkor örülök, el tudom fogadni. Abból a rengeteg kínból, keserűségből, amit magamban hordoztam, a művészetemen keresztül sok mindent leadtam már. De továbbra is a humánum fundamentumához nyúlok vissza, hogy a dolgok letisztuljanak bennem. Naiv elképzelés ez, tudom, de csak van remény?!”