Főszerepben a legkisebbek

Buzita. Egy dal- és táncünnepélyt az isten is szabad térre teremtett, ilyesmit kultúrházba bezsúfolni egyenlő a kivégzéssel. Ezt nem én mondom, hanem jó páran a négyszáz fős közönségből. Én a magam részéről tűrhetően viseltem az ötórás bezártságot. Azt is megértem, hogy ha lóg az eső lába, nem lehet kockáztatni. A nézőszámsaccolás ilyenkor persze problematikus, mivel egy járási rendezvényen a lelkes rokonokat leszámítva általában egymást nézik a szereplők. És a legrégebbi ilyen jellegű hazai találkozó szereplői háromszáz-valahányan voltak. Huszonnegyedik alkalommal rendezte meg a Csemadok és társrendezői a Kanyapta Menti Dal és Táncünnepélyt, amely idén is szépen beleolvadt a hatodik Csereháti Gyermek- és Ifjúsági Találkozóba.

Szombaton egy sikeres gyermeknapi rendezvény zajlott, vasárnap pedig a magukat megmutatni vágyóké volt a színpad. A kínálatra a radikális eklektika, a színvonalra pedig az ingadozás volt jellemző, mivel láthattunk keresztény dalárdát, latin-amerikai táncot, rángatózást Britney Spears-re, népdalokat és népi mondókákat, Neoton-slágert diákkórus-verzióban, és persze népi táncot.

A fellépő gyerekek remek kritikusok. Ha unatkoznak, nem vetemednek diplomatikus tapsolásra, hanem rohangálnak ki-be a teremben, pusmognak, traccsolnak, rajzolgatnak. Ha viszont érdekes dolog zajlik a színpadon, még a soron következő fellépők is kíváncsian leskelődnek a takarásból, tapsolnak és dúdolnak. Az én szívemet a kassai Árvácska és a nagyidai Kis Ilosvay mellett leginkább a szinai Rozmaringsarj gyermektánccsoport dobogtatta meg, amelynek tagjai remekül koreografált, ám hamisítatlanul autentikus népi játékokat és táncokat mutattak be úgy, hogy idomításnak semmi nyoma nem volt a színpadon. A gyerekek élvezték, amit csinálnak, beleértve a legkisebb csoporttagot, egy hároméves-forma leánykát is, akitől később szlovákul próbáltam megtudakolni életkorát, ám minimum két évet letagadott, egyetlen ujjacskát mutatva fel. Egyszerre megdöbbentő és felemelő, ahogy az egymás között már szlovákul beszélő gyerekek felszabadultan és élvezettel éneklik a színpadon a magyar dalokat. Ahol nincs magyar iskola, ez az egyetlen módja az anyanyelv ápolásának, döbbentem rá megint, ki tudja, hányadszor. Tisztelet és elismerés a lelkes pedagógusoknak, akik fontosnak tartják az 1100 éves hagyomány mentését. Mintha az eseményt megnyitó Köteles László parlamenti képviselő is ezekre a két nyelv határán egyensúlyozó gyerkőcökre célzott volna: „Mivel az iskola a második otthon, fontos, hogy a jövőben ne tátongjon szakadék otthon és iskola hite és nyelve között.” (juk)