Fontos volt nekik, hogy szerethették

Hetvenhárom évesen, rövid, súlyos betegség után hunyt el 2010 májusában. Világsztárokat szólaltatott meg magyarul. Hangja mellett kivételes tehetségét adta Al Pacinónak, Harrison Fordnak, Robert De Nirónak, Ben Kingsley-nek, de nem kevésszer a világhírű természettudósnak, Richard Attenborough-nak is. Tökéletes szinkronmunkát végzett. Akár egy varázsló. El tudta hitetni velünk, amit láttunk, és a mi nyelvünkön hallottunk. Jellegzetes hangszínével minden szerepét elevenné tudta tenni. Bölcs, derűs, finom öniróniával megáldott, kliséktől, közhelyektől, modorosságtól mentes művészember volt. Az az istenigazában szeretni való. Szerették is őt nagyon a szakmában. Ma is minden kollégája felső fokon beszél róla. Színészetének zsenialitását kiemelve azonnal elhangzik az is, hogy a legszebben beszélő magyar színész volt. Nem az egyik, ahogy az illem diktálná, hanem minden szépen beszélő magyar színész között a legszebben beszélő.

TOMkönyv címmel kétszáz oldalas emlékkönyv jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában az Örkény Színház támogatásában huszonhárom monológgal, amelyek Lukács Zsolt interjúi alapján Bíró Kriszta munkáját dicsérik. Nagy részben Örkény színházi pályatársai vallanak Végvári Tamásról. „Vannak motívumok, amelyek többször ismétlődnek – jelzi Bíró Kriszta –, más-más megvilágításba helyezve a főhős személyiségét. És nem mindenki emlékezik ugyanarra ugyanúgy. De éppen ezért érdekesek ezek a történetek.”

Csupa méltatás, elismerés, bensőséges vallomás a könyv. Végvári Tamást valóban mindenki szerette, aki a közelébe került. Gálvölgyi János szerint, aki Kazimir Károly társulatában játszott vele, ott, a Thália Színházban még nem sok derülhetett ki róla, mivel telefonkönyveket adtak elő. De a Katona József Színházban már brillírozni tudott. Lehetőséget kapott rá, és ő élt is vele. Például a Galóczában. „Egy olyan Végvárit láttam, akit én sem ismertem – állapítja meg Gálvölgyi, majd hozzáteszi: – Nagyon tetszett az intelligenciája. Borzasztóan kellemes ember volt, problémamentes, hisztériák nélkül. Nagyon kevesen vannak ebben a mi szakmánkban, akit mindenki szeret. Tehát nem irigylik, nem utálják. Tamás ilyen volt.” Bálint András csodálatos személyiségű, szuverén emberként emlegeti. Szelíd, titokzatos, zárkózott férfiként. Precíz, megbízható partnerként. A lényében volt valami kisfiús báj, még hatvanéves kora fölött is, meséli róla. Jordán Tamás meglátásában nagyon fanyar, pontosan találó humora volt. „Kiváló jellemzést tudott adni jelenségekről, személyiségekről, típusokról.” A próbatábla előtt soha nem méltatlankodott. Beérte azokkal a szerepekkel, amiket kapott. Sosem panaszkodott. Örült, ha dolgozhatott. Benedek Miklós azt mesélte: „Szeretett öltözködni, szerette a szép dolgokat. Kitűnő zakói voltak. Kedvelte a jó kocsit. Imádott enni. Igazi gourmet volt.” Egyvalamit nem szeretett. A gruppát. Csapatostul várost nézni, étterembe menni.

A Katona József Színháztól úgy ment el, hogy hátha egy másik helyen várja valami új dolog. Ezt Szacsvay László említi meg vele kapcsolatosan. „Rá mindig lehetett számítani. Abszolút csapatember volt.” Máté Gábor az Übü királyban is fantasztikusnak látta. Főleg azért, mert ő volt a zeneszerző. „Végtelenül szellemes volt az a zene.” Csuja Imre a Katonában az utolsó előadásában látta. Rosencratz és Guildenstern halott. „A Színészkirályt adta… Talán tizenkétszer halt meg különböző módon. Elképesztően felépítette, kitalálta. Az utolsó nagy halálában színészi virtuozitást láttam. Percekig haldoklott, a meghalásnak minden színskáláját fölvonultatta. Zseniális volt.”

Gálffi László az emberi nagysága előtt is meghajol: „Ő, ha igent gondolt, akkor igent is mondott. Ha nemet gondolt, akkor nemet mondott. Kevés ilyen ember van, illetve volt, mert mindenki mindenre kapható.” Gáláns is volt végtelenül. Udvarias. Igazi úriember. Szolgálatkész és tisztelettudó. „Volt benne valami nagyszabású sárm” – mondja Kerekes Éva. Mácsai Pál, aki az igazgatója volt az Örkény Színházban, úgy hiányolja, mint egy apát. „Minden közösségnek kell egy apafigura. Nálunk ő volt az. Itt ő volt a rangidős. És jól csinálta. Mindenkivel konkrét viszonya volt, személyes, a fiatalokkal is. A csajok egyébként is imádták…”

Almási Éva szerint nem is volt furcsa, hogy a betegsége gyakorlatilag nem derült ki. „Nem hiszem, hogy ő szerette volna, ha sajnálják. Tartás és távolságtartás is volt benne. Nagyon visszafogott ember volt, viszont rendkívül szenvedélyes. Becsültem őt, nagyon megrázott a halála.”

A levéllé szerkesztett monológ Győry Franciskáé, akihez csaknem ötvenéves házasság fűzte Végvári Tamást. A főiskolán ismerték meg egymást.

„Rácsodálkoztam, milyen egyenes és őszinte pasi vagy – idézi meg szeretett párját a színésznő. – Visszahúzódó, ugyanakkor bátor. Valahogy az volt bennem: soha nem kell majd félnem melletted, és ha szükséges, meg tudjuk védeni egymást. Aztán megtapasztaltam veled, milyen adomány az egymás iránti testi kíváncsiság, ami közös életünk végéig a miénk volt… Köszönöm, hogy sosem unatkoztam veled. Hogy megszerettetted velem az életet. Most is segítesz, mert ha valami szerelésproblémám adódik, hozzád fordulok, hogyan oldanád meg te? Eddig még mindig kaptam választ. Tom, jó tanítvány vagyok… Szerettem, hogy minden apróságot megosztottunk egymással. Hiányzik a nevetésed.”

Felemelő érzés olvasni a könyvet. Ennyi szépet és jót ritkán hall az ember olyan valakiről, aki ebben a tüskéket és töviseket gazdagon termő szakmában éli le az életét.

Példaként szolgálhat mindannyiunk számára.

A szerző a Vasárnap munkatársa