Fókuszban a nívós zene

A hatalmas, leszőnyegezett teremben akár a földön is lehetne ülni, ha nem férne el kényelmesen mindenki.Nincs többé tolakodás, levegőtlenség, klausztrofóbia, parkolási gondok. A kényszerű helyszínváltoztatásból sikerült erényt kovácsolni, a komfortérzet pedig határozottan fokozza a jó hangulatot. Országos érdeklődés, értő közönségA szervezők idén is ügyesen állították össze a programot, és barátságos jegyárak mellett kínáltak háromnapos, nívós szórakozást az elmúlt hétvégén. A parkolóban érsekújvári, nagykürtösi, sőt kassai rendszámú kocsikat is láttunk, nem beszélve az osztrákokról, akik a PKO-s méltatlan viszonyokat megunva lassan lemorzsolódtak, mostanra viszont visszaszivárogni látszanak. A nézők idén is jelesre vizsgáztak: csak akkor tomboltak, ha azt az előadó tényleg megérdemelte. Apró nüanszokra is reagáltak, a fantáziadús hangszerszólókat „honorálták”, a hatásvadász virtuozitást viszont csak udvarias tapssal nyugtázták. Idén sem csupán a nagy nevek (Joshua Redman, Scott Henderson, Chris Potter) hozták lázba a közönséget. Szembeszállás az idővelJó példa erre a francia szaxofonos, Guillaume Perret, aki Electric Epic nevű csapatával kisebb forradalmat robbantott ki a nézőtéren. A rockos hévvel előadott, sűrű és karcos zene megtette a hatását: a közönség nyitottabb fele, azaz a többség dübörögve követelte a ráadást, szembeszállva a szervezőkkel, akik tartani igyekeztek az eredeti időpontokat. Itt nincs ráadás, a színpad sarkában – alig rejtve – világító óra is ezt volt hivatott üzenni. A franciákkal sem tehettek kivételt, de a konferanszié Peter Lipa egy pillanatra azért megingani látszott. Guillaume Perret és társai a koncert után kivonultak az előtérbe CD-ket dedikálni, percek alatt elfogyott egy doboznyi. Az emberi hangLipához visszatérve: az első számú hazai jazzman gyakran saját kedvenceit hívja meg a fesztiválra, ami rendben van, hiszen nincs baj az ízlésével. José Jamesre már évekkel ezelőtt felfigyelt, és mivel tavaly az énekesnők domináltak a pozsonyi fesztiválon, idén elérkezettnek látta az időt, hogy prezentálja nekünk ezt az elképesztő hangvarázslót, aki merész módon hiphop-elemeket sző a dzsesszbe. Hajlításait tanítani kellene, és még a DJ-k szkreccselését is utánozni tudja. Emellett nem akarja „leénekelni” a színpadról a zenekar tagjait, akik külön-külön is zseniálisak. A másik híres férfi vokalista, a szombaton fellépő amerikai Bilal viszont nagyon furcsa műsort produkált. Mintha a műfaj összes kliséjét parodizálni akarta volna, megspékelve egy kis soulos sziruppal. Bilal hangjával nincs különösebb baj, azt is „lájkoljuk”, hogy fiatal kora ellenére olyanokkal dolgozott, mint Beyoncé vagy Erikah Badu, mégsem tudtuk igazán értelmezni ezt a produkciót.Aki a hagyományos dzsesszt szereti, annak nyilván Joshua Redman kvartettje tetszett a legjobban a pénteki kínálatból. A szaxofon királya technikailag bonyolult, emellett dallamos zenét játszik. Aki ismeri a lemezeit, semmi újat nem tapasztalt a koncerten, aki viszont most hallotta őt először, annak nyilván leesett az álla. Egy ütős koncertA budapesti Amadinda ütőegyüttes alaposan próbára tette a szervezők rugalmasságát. Ezen a fesztiválon általában délben kezdődnek a hangpróbák, az elmúlt vasárnap viszont kilencre rendelték be a technikusokat. Rácz Zoltán, az együttes vezetője sem tudta, hány hangszer volt összesen a színpadon. Az aznapi programot miattuk kellett megváltoztatni, mivel a hangolás nem fért volna bele az eredetileg tervezett időbe. Kortárs zeneszerzők művei, saját szerzemények és afrikai, baszk, tahiti népzene szerepelt a műsoron. Volt olyan (vágódeszka méretű) hangszer, amelyet öt percig használtak, a hangolás azonban órákat vett igénybe. A hatást leginkább az operatőrökön lehetett lemérni. A Szlovák Televízió hat kamerával dolgozott, hogy pár hónap múlva adásba kerülhessenek a koncertek. Az operatőrök öreg rókák, nem könnyű meglepni őket. Az Amadinda koncertjén viszont ők is ritmusra mozogtak és rázták a fejüket. Tavaly a Kool & The Gang jelentette a kapcsolatot a mainstream és a dzsessz között, idén pedig a The Brand New Heavies zárta a fesztivált, alaposan megtáncoltatva a közönséget. Dawn Joseph személyében új énekesnőjük van, aki alig hét hónapja koncertezik velük, és tényleg üde jelenség a színpadon, a hangjáról nem is beszélve. Simon Bartholomew, a csapat agytrösztje fáradhatalanul nyűvi gitárját és írja az új számokat. Nem nosztalgiazenekart láttunk, hanem egy harminc éve folyamatosan működő csapatot, amelynek tavaly jelent meg új lemeze. Talán nincs olyan néző, aki ne távozott volna elégedetten a 39. Pozsonyi Dzsessznapokról. Kíváncsian várjuk, mivel rukkolnak elő a szervezők a jövő évi jubileumra. Szorítunk nekik, mert ennek a fesztiválnak minden esélye megvan rá, hogy még sokáig talpon maradjon.