Fókuszban a kerti budi

Az alaphelyzet tragédiát sejtet. Pedig itt vérbő komédiáról van szó, méghozzá egy sikerdarabról. Tasnádi István Magyar zombija az utóbbi hét évben végigszántotta a régiót. Zalaegerszegen mutatták be, aztán hatalmas sikerrel játszották a budapesti Örkény Színházban, Kecskeméten, Nyíregyházán, Marosvásárhelyen Kolozsvárott, Győrött. Előadták egyetemisták és amatőr társulatok. Nem túlzunk tehát, ha kimondjuk, hogy a kortárs magyar kánon részévé vált ez a darab, Blondin Gáspár története, aki tizenkilenc éve él házasságban, de olyannyira besokall, hogy már inkább halni szeretne. Öngyilkos szándékának hamar híre megy, és neki köszönhetően a község, ahol évek óta nem történt semmi, most bekerülhet az esti híradóba.

 Tasnádi először prózába öntötte a történetet, Erdman Öngyilkosának magyar változatát. Az alapötletet bevallottan lopta, az orosz tragédiából viszont komédiát kerekített, méghozzá úgy, hogy az alcím „pszeudo-Moliére” lett. És valóban: a Moliére-féle verselés van itt kifordítva, újrahasznosítva.A Komáromi Jókai Színház előadásűnak rendezője Bagó Bertalan, aki a zalaegerszegi ősbemutatót is jegyzi. Komáromban pesszimistább előadást kreált, állítja ő. És talán igaza van: a színészek tényleg nem játszanak rá Moliére-re. Legtöbbször úgy mondják a parádés rímekkel teli, szellemes versezetet, mintha világéletükben így beszéltek volna. És ami természetesen hat, abból egy csapásra lehet paródia, ha a rendező és a színészek is úgy akarják. A versben fogalmazás pedig még tovább távolítja a valóságtól a történetet. Tasnádi rímei legtöbbször szellemesek, a sorok között ott bujkál a kis magyar „hótreál”, felszínre azonban sose jut, mert a felszínen szórakoztatás folyik. „Szabad országban él. Ha rossz a kedve, haljon meg békén, ha azt szeretne”. Nincs is ezzel semmi baj. A színházban amúgy sem tudjuk megoldani a munkanélküliséget, a vidéki nihilt, a reményvesztettséget, a kisemberek dilemmáit. A Magyar zombi szereplői egytől egyig közhelyes karakterek. Olyanok, amilyennek egy pesti szerző elképzeli a vidékieket. Tasnádi viszont egy pillanatig sem állítja, hogy tudja, milyen a mai magyar vidék. Így két legyet üt egy csapásra: dupla csavaros kliséparódiát alkot. Nehéz feladat ez a színészek számára, hiszen mindegyiküknek egy-egy klisékarakterbe kell életet lehelnie. Ez sokuknak sikerül (a főszereplő Tóth Tibornak, a feleségét játszó Bandor Évának, a számító szomszédot alakító Fabó Tibornak, a polgármestert játszó Méhes Lászlónak, a médiasztár bőrébe bújó Szabó Viktornak, Skronka Tibornak, a költőnek, Szabó Szvrcsek Anitának, a popdívának), páran viszont csak korrekt módon interpretálják a közhelyeket. Ezzel sincs semmi baj, ebbe a darabba még ez is belefér. A szöveg ugyanis „mindent visz”. Egyik ámulatból a másikba esünk a parádés verselés hallatán, ismét beleszeretünk a költészetbe, elhisszük, hogy bármi kifejezhető a líra eszközeivel, még káromkodni, szentségelni is rímekben lehet csak igazán. A színészek számára viszont csapdahelyzet ez, hiszen könnyen elsodorhatja őket ez a hatalmas, rímes tűzijáték, azaz megvan a veszélye annak, hogy a közönség a szövegre figyel, nem pedig az alakításra. A komáromi társulat tagjai ügyesen kikerülték ezt a csapdát. Természetes hangsúlyokkal mondják a szöveget. Nem játsszák túl a karaktereket. Nem akarnak mindenáron röhögtetni. Remek tempóérzékkel adagolják a poénokat. Ezért működik kifogástalanul a második rész, a tévéshow, amelyben korunk médiavalóságából csinál monstre, kegyetlen paródiát a szerző. Halál egyenes adásban. A polgármesternek jól jön, hiszen a figyelem a falura terelődik. A levitézlett popdívának is jól jön, hiszen, ha elhiteti a tévénézőkkel, hogy Gáspár miatta lett öngyilkos, ismét címlapra kerülhet. A költő a könyvkiadás sanyarú helyzetére szeretné felhívni a figyelmet. A zenei betétek (Dobri Dániel szerzeményei) pedig tovább darabolják a realitást. Sánta Borcsa jelmezei a szürke ötven árnyalatában „pompáznak”, a díszlet pedig szimpatikusan minimál: egy hatalmas, túlstilizált kerti budi középen. A szerző nyilván Örkény István előtt is fejet kívánt hajtani. Amikor Méhes László leül Tóth Tibor mellé a budin, az olyan, mintha az őrnagy ülne le a besokallt Tót mellé…