Főhajtás Devecseri Gábor előtt

Fordítói elmélete és gyakorlata, mellyel egy új paradigma megalapozója lett, épp újszerűsége miatt több vitát is kiváltott: az első, melyet Catullus összes verseinek megjelentetése után az előző Catullus-fordítóval, Csengery Jánossal folytatott, tulajdonképpen a nemzeti olvasatot preferáló, századfordulós műfordítói paradigma és a modern költőiség szótárát és grammatikáját a műfordításba is beiktató nyugatos paradigma közötti összecsapás volt.

Devecseri azonban, bár ebben a vitában nyilvánvalóan a nyugatos eszmék ügyvédjének mutatkozott, nem fogadta el minden fenntartás nélkül a szellemi elődeitől örökölt műfordítói eszméket. Ezért vált később szükségszerűvé az összecsapás Devecseri és a nyugatos hódító olvasat egyértelmű hívei között, melyre a huszadik századi magyar műfordítás-történet egyik legnagyobb vitája, az ún. Horatius-vita során az 1961-ben a Corvina Kiadónál megjelent Horatius összes verseit tartalmazó, Devecseri által is szerkesztett kötet adott közvetlen indokot. Vas István, a Horatius-vita legharciasabb írásának szerzője azt állítja, hogy a klasszikus fordítások területe „rezervátum”, melyet a Nyugat idején „még nem sikerült a klasszika-filológusoknak olyan tökéletesen elkeríteni”, mint az 1950-es és 1960-as években. Devecseri azért egyedülálló jelenség az antik műfordítás történetében, mert ő az egyedüli költő, aki nem kívülről merészkedett be a rezervátum területére, hanem ott nőtt fel, s így a klasszika-filológusok diktatúrájának „erkölcsi, sőt művészi alapot adott”. A „rezervátum” és „diktatúra” fogalmak használatát az 1950-es évek könyvkiadási módszere, a görög és latin művek tervszerű és szigorúan ellenőrzött kiadása is indokolja. Az antik fordítás esetében azonban nem csak erről van szó. A „filológusok rémuralma” itt egy új műfordítói paradigma előretörését és kiteljesedését jelzi, melynek gyökerei már az 1930-as évekbe nyúlnak vissza. Ennek a paradigmának jellemző jegye a latin műfordítások fokozott kulturális elidegenítése, melyet egy nyelvi reform, a műfordítások sajátos nyelvének kialakítása is kísér.

A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában, Maróti István szerkesztésében megjelent Imátlan ima című kötet azonban nemcsak Devecseri Gábor életművének talán legmaradandóbb részével, a műfordítói munkásságával, hanem költészetével, drámáival és prózai műveivel is foglalkozik. A kötet „főhajtás” a harminc éve elhunyt költő előtt, ahogy a szerkesztő utószavában írja, ennek megfelelően csak olyan méltatások, kritikák, baráti levelek kaptak benne helyet, melyek a szerteágazó Devecseri-életmű pozitív aspektusait emelik ki. Sajnálatos módon kimaradtak belőle az említett két műfordítói vita legfontosabb dokumentumai, így ezekről az olvasó csupán egyoldalú képet kap Devecseri Vas Istvánhoz írt válaszleveléből. A gyűjtemény tartalmaz Devecseri-verseket, a Devecseri-művek egy-egy kéziratos oldalát, családi fotókat, baráti visszaemlékezéseket, nagyon sok életrajzi vonatkozással, tehát elsősorban a dokumentumokból kibontható személyiség erejével kíván hatni a Devecseri munkásságával most ismerkedőkre. A gyűjtemény igazi érdekességét azonban nem ez adja, hiszen ezt a feladatot már beteljesítette Rónay Lászlónak a Kortársaink sorozatban röviddel Devecseri Gábor halála után megjelent monográfiája. Az Imátlan ima azonban nemcsak a régebbi, már Rónay által is feldolgozott dokumentumokat adja közre, hanem újabb hozzászólásokat is közöl, a Devecseri-életmű egy-egy aspektusának újabb elemzéseit (pl. Vasy Géza írásában Devecseri Homérosz fordításakor című versét elemzi, Németh György pedig a Szapphó-fordítások kapcsán értékeli a Devecseri nevéhez köthető műfordítói korszakváltást). A könyvhöz Devecseri Gábor özvegye, Huszár Klára írt rövid előhangot, aki Devecseri életművével „szakmai” kapcsolatban is volt, hiszen Devecseri több drámájának és drámafordításának volt a rendezője.

(Imátlan ima, Kortársak Devecseri Gábor emlékére, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2001)