Foglalkoztató osztály autistáknak

Tomika és a tanító bácsi, Kollárovics Péter a munkasarokban Az autizmus az agyműködés súlyos, egész életen át tartó zavara. Valószínűleg örökletes, vagy az agyat ért károsító hatások, ártalmak okozhatják. A szakirodalom szerint skálája a mély fogyatékosságtól az ép intellektusú ember enyhe szociáliskészség-zavaráig terjed. Az autistánál súlyos zavarok lépnek fel a társas kapcsolatokban, a kommunikáció során. Gyermekkorban nem játszik más gyerekekkel; közömbös mások iránt; nem beszél, vagy éppen ellenkezőleg: sokat beszél, de szakadatlanul ugyanarról a témáról; egyáltalán nem vagy ritkán néz mások szemébe; bizarr viselkedésével, például repdeső kézmozgással zavarba hozza környezetét; jellemző rá a csökkent fájdalomérzet. Mivel súlyosan terheli családja életét, az érintettek nagy örömmel fogadták, hogy tavaly szeptemberben foglalkoztató osztály nyílt Komáromban autisták számára. Két kisfiú látogatja, de ottjártunkkor csak a tízéves Tomival találkoztunk. Róla négyéves korában állapították meg ezt a rendellenességet.

Jávorka Zita, Tomi édesanyja.

Váratlanul ért minket a diagnózis, korábban nem is hallottunk az autizmusról. A szakemberek sem igen tudtak tanácsot adni. Én könyvekből tanultam meg, mi az, és hogyan kell az ilyen gyerekekkel foglalkozni.

Milyen tünetek alapján kezdtek gyanakodni, hogy valami nincs rendben?

Még háromévesen sem tudott járni; nem úgy játszott, mint a többi gyerek. Képes volt egy óra hosszat is a zsebkendőket hajtogatni, a kisautókkal nem berregett, csak sorba rakta őket, és semmi iránt nem érdeklődött. Féléves korától neurológushoz jártunk, de ő semmilyen tanácsot nem tudott adni. Mikor Tomi elmúlt hároméves, a neurológus pszichiáterhez utalt bennünket, de az is tanácstalan volt. Ezután Győrben felkerestünk egy szakorvost; kimondta Tomiról, hogy autista, majd Pozsonyban is megerősítették a diagnózist. Itthon Gaulieder József főorvos úr segít nekünk sokat. Tamáska tipikus autista, az összes tünet megtalálható nála: megmutatkozik a mozgásában, jellemző rá a lebegés, „repdes” a kezével; nem foglalja le semmi, csak a futkosás; beszélni ugyan tud, de sokszor értelmetlenül, oda nem illő helyzetekben is csak ismétli a mondatokat; alvászavarai vannak, nem szobatiszta.

Mi következett azután, hogy az első sokkból magukhoz tértek?

Ez nagyon nehéz időszak volt, a problémámmal teljesen egyedül maradtam. Attól fogva, hogy megtudtuk a diagnózist, a férjemet nem érdekelte Tamáska, el is váltunk. Csak a szüleim segítségére támaszkodhattam. Tudtommal a Komáromi járásban a kisfiam volt az első autista, akit diagnosztizáltak. Nem tudtunk hová fordulni, anyagi nehézségeim is voltak, mert fel kellett adnom a munkahelyemet. Mezőgazdasági mérnök vagyok, németet is tanítottam. Tamást két hét után hazaadták az óvodából, mert nem tudtak vele mit kezdeni. Orvostól orvosig jártunk, sokat voltunk kórházban, mert az autizmus következtében gyakran alakul ki nála súlyos hányás, amelyet csak infúziókkal lehet megállítani. Úgy kell rá vigyázni, mint egy pár hónapos csecsemőre; az ablakon kiesne, ha nem vagyok mellette, kifut az autó elé. Rohamok is jönnek rá. Előfordult, hogy a város közepén elkezdte a fejét ütni, s anyukámmal ketten is alig tudtuk lefogni. Csak az a szomorú, hogy az emberek ezt látják, körülállnak bennünket, de nem segítenek, hogy ne tegyen kárt magában. Gyakran vannak nehéz pillanatok, de – lehet, hogy valaki furcsának találja – a fogyatékos gyermek is sok örömet tud adni, és őt is lehet nagyon szeretni. Nehéz elképzelni, de már az is határtalan boldogság számomra, ha kimondja, hogy anyuka. Ez az iskola nagy könnyebbség számomra, hiszen egyedül nevelem Tamáskát, szüleim is betegeskednek. S délelőtt, amíg iskolában van, legalább a fontos dolgokat el tudom intézni, ha szükséges, orvoshoz is elmehetek, hiszen korábban még ez is gondot okozott.

A foglalkoztató osztálynak a komáromi Munka utcai alapiskola adott két helyiséget, de az ott dolgozó pedagógusok a járási pedagógiai és pszichológiai tanácsadó alkalmazottai. Az osztály létrehozásában jelentős szerepet vállalt Matus Márta pszichológus, aki az autistákat segítő polgári társulás – ismertebb nevén SPOSA – komáromi szervezetének az elnöke.

Ezeknek a gyerekeknek már óvodás koruktól speciális képzésre volna szükségük, mivel nem képesek beilleszkedni a normális közösségbe. Korábban heti két órában egyéni képzést kaptak, de ez már kevés volt; nem fejlődtek úgy, ahogyan szerettük volna, a szülők is elégedetlenek voltak, ezért néhány fiatal pedagógussal létrehoztuk ezt az osztályt. A két fiú egy-egy pedagógus irányításával részesül félnapos speciális oktatásban egy kártya-rendszer segítségével: a feladatokat képileg kell megjeleníteni számukra. Nagyon sérült a szociális viselkedésük és a kommunikációs készségük, nem tudnak más gyerekekkel kapcsolatot teremteni, nem értik a szociális helyzeteket, ezért kell velük egyénileg foglalkozni. Egyikük bizonyos szinten oktatható; tud írni, olvasni, őt külön is tanítja egy gyógypedagógus.

A tennivalók kártyákból olvashatók le Tomival Kollárovics Péter foglalkozik.

Pedagógiai pszichológiát végeztem, az autistákról nagyon keveset tudtam, csak amit az egyetemen hallottam. Féltem is ettől a feladattól, mert nem tudtam, mire vállalkozom – hogyan kell velük viselkednem, miként kezeljem az agresszív kitöréseiket. De merészen nekivágtam, és sikerült. Elolvastam néhány könyvet, a tanácsadóban is segítettek, Tomika édesanyja is sok jó tanáccsal ellátott. Minden tevékenységnek megvan a kijelölt helye, a megszokott, monoton dolgok megnyugtatják őket. A munkasarokban csak munkával foglalkozunk; logikai kirakós játékaik vannak, összerakjuk, vagy valamilyen jellegzetes tulajdonság szerint osztályozzuk a tárgyakat. Az egyik dobozban egy bohóc van, amelyet három részből kell összeállítania Tomikának. Ha ez sikerül, kicseréljük a dobozt. Más-más feladatokat kap, bár gyakran kell ugyanazt csinálni, hogy kis előrehaladást érjünk el, mert nehezen megy a fejlődés. Rendkívül nehéz feladat Tomika számára, de örül neki, ha sikerül kiraknia. Ha nem megy valami, akkor dühbe gurul, de segítek neki, és folytatja tovább. A kirakós játékok nehezebben mennek, de ezt is csináljuk.

A másik kisfiúval hogyan viselik el egymás társaságát?

Megszokták egymást, de általában úgy osztjuk el a feladatokat, hogy egy helyiségben csak egy gyermek tartózkodjon. Ki van rakva egy táblán a napi program. A gyermek leveszi a kártyát, és abba a sarokba megy, ahol a kijelölt feladatot végzi. Miután befejezi, visszateszi a kártyát, és veszi a következőt. Ma a másik kisfiú nem jött iskolába, Tomika már érdeklődött: hol van, miért nincs itt. Kereste őt, nem hitte el, hogy nincs itt. Megszerették egymást; bár ők ezt nem mondják ki, de ragaszkodnak egymáshoz.

Vannak még érdeklődők az osztály iránt?

Matus Márta: Igen, vannak. Komáromban hat-hét gyermekről tudunk, akik jelenleg egyéni képzésben részesülnek. Társulásunk igyekszik őket felkarolni, és tájékoztatni a szülőket erről a lehetőségről. Valami eredményt csak akkor lehet elérni, ha egészen kicsi kortól elkezdődik a fejlesztés. Ez alapiskola, a gyerekeknek el kell végezniük a kilenc évet. Mivel azonban sérültek a szociális kapcsolataik, és képtelenek kommunikálni, utána gond adódik az elhelyezésükkel. Társulásunk egyik legfontosabb feladata lenne még: odafigyelni a szülőkre. Hiányzik közöttük a kommunikáció. Kapcsolatot kellene teremteniük egymással, hogy átadhassák a tapasztalataikat: hogyan tudtak egy-egy problémával megbirkózni. Ez valamennyiük számára nagy segítség volna.