Finálé – görbe betűkkel, egyenesen

2015 télutója volt. Életem leghidegebb decembere épp csak derekára hágott, sokat vacogtam Clevelandben, az amerikai magyar diaszpóra Cuyahoga folyó és az Erie-tó melletti városában, prüszkölve a szűnni nem akaró havazástól és a szinte mindenhova bekúszó dermesztő széltől. De Lukacs mintha immunis lett volna az évszakokra, természetesnek vette az időjárás és az életkor változásait is, és idős korával járó nyűgjeihez is így viszonyult. Legalábbis ahányszor hívtuk, mindig szívélyes és megindítóan kedves volt, úgy éreztük, szinte lehetetlen őt rosszkor hívni. Természetesnek tartotta a változó időt, és nem pazarolta a szót olyan ajánlkozó közhelyekre, mint hogy télen hideg van, nyáron pedig meleg. Nem ismertük jól, sőt, egyáltalán nem ismertük. De kedvessége legfőbb okát azért tudtuk: keveset beszélt már magyarul, és örült, ha valaki anyanyelvén szólította meg a vonal túlsó végéről.

Ekkorra klasszikus stílusú, régivágású, pulóveres öregúr volt már, aki egy fordulatos életút emlékeit és egy rég eltűnt világ ízeit őrizte beszédében. Lukacs olyan kifejezéseket használt, amik más szájából talán anakronisztikusnak, utánzónak ható sznobériának vagy  szókincs-fitogtatásnak tűnhettek volna. Egy hosszabb beszélgetésünkkor anekdotákat is mondott,  és kuncogtunk a vonal két oldalán. Én a clevelandi Public Library sarkán, ő pedig Phoenixville környéki pasztellszín középosztálybeli házának előszobájában, ahol nevelt fiával lakott. A humor aligha csak a pillanatnak szólt. Az a típus volt, aki meglett kora ellenére mindvégig hűen őrzött valamennyit az egykori, javíthatatlannak hitt sihederből. Szerény magabiztossága, olvasottsága és élettapasztalata mellett neki kifejezetten jól álltak a pajkos, csibészes, nemegyszer ironikus és szarkasztikus megjegyzések is. Olyan volt, mint az a nagyapa, aki az unoka által nagy nehezen a lakásra vitt leányzót három mondatával veszi le a lábáról, és a nehezen kiötlött, nyögvenyelősen udvarló rutintalan fiatalember elszürkül az idősebb családtag lehengerlő könnyedsége árnyékában. Mindig derűs és nyugodt volt, pedig akik ismerték, azok tudták, hogy tudott indulatos és impulzív is lenni. Emellett igazi hedonista volt, szerette a jó szivart, jó borokat és a nőket. Ennyiben egyik kedvenc történelmi alakjához, Winston Churchillhez is hasonlított.

Természetes egyszerűségével lelt az olvasóinál is sikerre. Könyveit bárhol ütjük fel, gondolatainak gördülékenysége és mondatainak magabiztos sodrása beszippant. Könnyen írni persze nagyon nehéz, de ezt igazán csak azok tudhatják, akik próbáltak már bonyolult összefüggéseket közérthetően összefoglalni. A magát nagy reakciósnak tartó Lukacs nem a „pozitivista”, adatokat és összefüggéseket szinkronba hozó szikár, elbeszélő történetírói prózát írt. Stílusa már-már irodalmias, íráskészségére pedig nagyban hatott az angolszász történetírói nyelv is. Biztosan nem sértődne meg a minősítésen, hogy legalább annyira lehet őt írónak, mint történetírónak nevezni, azzal a megkötéssel, hogy olyan író, aki a történelemről írt. Lukacs magának a történetírásnak civilizatórikus szerepet tulajdonított, és azt a sokágú emberi kultúra őrzőjének tekintette. Sőt, lényegében irodalmi műfajnak tartotta és kevéssé tudománynak. Mikor olvassuk, leginkább egy, a szemünk előtt hangosan gondolkodó ember benyomását kelti, akit közelről figyelhetünk, hogy mondandója végére milyen következtetésekre jut. Lukacs a literary gentleman prototípusa volt. Úgy vélte, amellett, hogy a történelemmel való foglalatosság praktikus és hasznos tevékenység, az sem utolsó szempont, ha még gyönyörködtet is. Tempója pedig, akárcsak előadásaié, lassúbb, komótosabb. Nem siet kibontani a témát, hagy időt az olvasói befogadásnak.

Századfordulós Budapest

„Európa (sőt Chicago kivételével talán a világ) legfiatalabb nagyvárosa 1900-ban Budapest volt. Huszonöt év alatt lakossága megháromszorozódott, épületeinek száma a kétszeresére nőtt, és a város szinte duzzadt a lüktető életerőtől.” Ezekkel a sorokkal kezdte Lukacs számomra legmeghatározóbb kötetét, a Budapest 1900-at. A hetvenes évektől, Amerikából, Bécs Kelet-Közép Európa kapujának és központjának tűnt. Persze, volt ebben igazság, de Lukacs legalább némi utólagos igazolást, ha úgy tetszik, elégtételt akart nyújtani az Osztrák–Magyar Monarchia másik komoly központjának, a 19. század végétől komoly riválisként fellépő Budapestnek. Ezért a sokszor és sokat emlegetett Béccsel szemben a magyar fővárost visszahelyezte a magyar és egyetemes köztudatba, a földrajzi és az azon túli  mentális térképre.

Előbb „fentről” lajstromba vette a város arculatát meghatározó természeti képződményeket és épített környezetet, majd a közeli képsorban sorra kibomlottak a város részletei. Formák, terek, utcák rajzolódtak ki és persze emberek, akiket politika és hatalom, nemzedéki szándékok, érzések, illatok és bajok formáltak. Lukacs több perspektívából mutatta meg a zenitjén (ahogy ő nevezte: delelőjén) álló magyar királyi fővárost. A szócikkszerű felsorolások (amiken ellamentált) önmagában bővebb kifejtést érdemelnének: az ifj. Johann Strauss keringője ellenére valójában miért nem volt soha kék a Duna, milyen volt a nyár Budapesten (forró volt és forróbb, mint Bécsben, de sohasem fülledt), miért volt az új irodalomnak nagyszerű helye a fővárosban („elöregedett” az irodalom 1900-ra, jöttek az új írók, zömmel nem budapestiek, az anyagi lehetőségek és a város klímájának vonzásában, és csábító volt a szellemi és kulturális légkör is).

A szöveg egyes jelzőit nagy műgonddal kereste meg, úgy, hogy a mondandó az álláspontját a leghívebben tükrözze. A tabló szavai szinte pasztellszínű árnyalatokban adják ki a főváros képet. Amire érzékletesen biggyesztett némi ódivatot is, alulra korzózókat,  felülre Munkácsy katafalkját, amire felravatalozták, mellé egy tabáni kiskocsmát és sváb szőlőművest, a háttérbe a pesti munkáskerületek füstölgő kéményeit. Lukacs egy értékvesztett, kiüresedett, színtelen világba csempészte vissza Budapest eltagadott, színes múltját, és néhány remekül sikerült fejezetben öltöztette fel a várost a múltjából előbányászott értékekkel. Akárcsak egy kiöregedett díva gardróbjából hozta volna elő az egykor viselt ruhadarabokat és ékszereket, amikben oly pompázatosnak tűnt, és amiket rég levetett már. És most, amikor a tükör elé állította, kissé öregesnek, itt-ott avíttnak is hatott, de mégiscsak őrzött valamit az egykori ünnepelt megjelenéséből. A smink kicsit elmosódott, megereszkedett a melle, a díszes göncök is itt-ott felfeslettek már, de az egyik szögből tökéletesen megcsillant valamit a néhai pompázatos megjelenéséből.
A Budapest 1900 nem csak történelem, sőt, egyáltalán nem az. Legalább annyira kultúr-, város- és építészettörténet és a városlakó emberek története. Olyan, mintha a gondolkodásmódjukat is szeretné megfogni és elénk tárni, és ezt remekül teszi: az egyes városrészeknek, a budapesti kerületeknek – és a benne élőknek – saját gondolatvilága, ha úgy tetszik önálló identitása formálódott. Lukacs mindent érdekesnek talált. Remek stílusa mintha ebben a könyvében teljesedett volna ki igazán. A sűrű szövésű elbeszélésmód lázas, életrevaló, élhető és fejlődő európai metropolisz portréját rajzolja meg. Olyan sokszólamú város képét, amelyben a zajosság, a pezsgés és egy mélyben húzódó, lírai szomorkás dallam is jelen van. Utóbbi azért is érdekes, mert Lukacs nem volt nosztalgikus alkat, a könyvéből mégis egy olyan város képe formálódik, amely óhatatlanul szeretetteljes, és szelíd nosztalgiára késztette az olvasót.

Görbe betűkkel, egyenesen

Lukacs egy falatnyi makacs magyar íz és halk dal volt az óceán túlpartján. Nyolcvanas évek végi berobbanása óta itthon már kultusza volt, ezért is volt meglepő, hogy a kinti magyar közösségben szinte egyáltalán nem ismerték. Zárkózott, kissé magának való ember hírében állt. Amerikaiak közt egy európai, magyarok közt egy amerikai. Ezért, állítása szerint, maga is meglepődött, hogy hazai olvasói mennyire fogékonyak az írásaira. Pedig nem csak magyar témákkal foglalkozott, sőt, tulajdonképpen magyar jellegű írásai zömmel fordítások és inkább az utolsó 20-30 év munkájának gyümölcsei. De ha már olvasták idehaza, az eredeti amerikai verziótól eltérő előszókat írt a magyarul is megjelenő köteteihez.

Több előadásában kedvvel idézett egy – úgy emlékszem, portugál – közmondást: „Görbe betűkkel ír a Jóisten egyenesen.” Úgy gondolom, ezt valahogy úgy érthette, hogy a dolgoknak sokszor nem tudjuk a miértjét és az irányát, mégis határozott irányba tartanak, értelmük pedig sokszor csak utólag nyer igazolást. Lehet ez persze öregkori bölcsesség, a hitvallás szép kései példája vagy jóindulatú belemagyarázás. Talán mindegy is. Lukacs nem félt a kitárulkozástól és az érzelmektől. Úgy hitte, a történelmet nem vagy csak kevéssé a nagy történelmi események alakítják, sokkal inkább érzelmek, hit és gondolatiság – ez volt a filozófiája. Az ismeretek és érzések kettősségét hirdette, amelyben legalább ugyanakkora – történelmi jelentőségű – szerepet tulajdonított az utóbbiaknak.

Lukacs görbe betűkkel írt egyenesen. Határozott, mégis szelíd mondatokkal adta vissza egy főváros önbecsülését és jócskán megtépázott önbizalmát. Ezekkel szolgáltatott utólagos elégtételt Churchillnek, emelte fel a demokráciát a populizmussal szemben, és dicsérte meg a reakciósságot a konzervatívokkal szemben. Majd az utóbbi években nyilvánossá tett vallomásaiban szembenézett önmagával is, az eredendő bűnössel. Mindennel elkészült, a harcot megharcolta és letette a fegyvert. Halálával a magyar nyelven gondolkodó történészek kórusából egy szelíd, ámbár komoly hang távozott.

Isten Önnel, Tanár Úr! Így, ahogy telefonban sosem tettem, de talán nem haragszik meg érte.