Szigorúan bizalmas ügyek

Vérfertőzés, brutális gyilkosságok, egy lány múlt nélkül, egy férfi sötét múlttal, Los Angeles a hatvanas években. Ez az Én vagyok az éjszaka.

A Fekete Dália-gyilkosság az egyik legnagyobb sajtóvisszhangot kapott bűnügy Amerika történelmében, így nem csoda, hogy közel háromnegyed évszázaddal később is megihleti Hollywoodot. Ezúttal a Wonder Woman rendezője, Patty Jenkins fogott össze a férjével, Sam Sheridannel, hogy Fauna Hodel könyvét felhasználva új szemszögből mutassák be ezt az egészen hátborzongató bűnügyet. Fauna Hodel – aki azóta már elhunyt – azt állította, hogy vérfertőzésből született, és az apja, bizonyos George Hodel doktor volt valójában a Fekete Dália gyilkos. Azt, hogy az állítás nem légből kapott, az is bizonyítja, hogy szinte minden nyomozó/író/újságíró, aki érintett volt az ügyben, egyetért vele.

A hatrészes minisorozat nem a híres ügy kirobbanása idején játszódik, hanem másfél évtizeddel később, és a kiindulópontot egy fiatal lány, Fauna Hodel jelenti, aki rájön, hogy valójában örökbe fogadták, ezért elindul Los Angelesbe, hogy megismerje a valódi édesapját és édesanyját. A másik szálat Jay Singletary, az egykor menő sztárriporter jelenti, akit annak idején teljesen tönkretett a Fekete Dália-ügy, mivel egy cikke miatt beperelték, és vesztett, azóta pedig gyakran az üveg fenekére nézve tengeti mindennapjait, alkalmi külsős cikkekből fenntartva magát. E két ember találkozása katalizátorként indítja be az eseményeket, hogy aztán fény derülhessen egy sötét családi titokra és egy régi, híres bűntény megoldására is.

Az Én vagyok az éjszaka egy hamisítatlan LA noir, és ez a műfaj/stílus ugyan kétségtelenül illik mind a korszakhoz, mind az ügyhöz (az eset leghíresebb feldolgozása, a Brian De Palma rendezte Fekete Dália is noir volt), a noirhoz tartozó sablonok és klisék jelentik a sorozat gyenge pontját. A noirok nyomozói általában mindig zűrös múltú alakok, akik nem vetik meg a szeszt, de a Chris Pine által – amúgy meggyőzően – alakított Singletary már-már komikusan sok rossz emlékkel és tulajdonsággal bír, a háborús traumái képi megjelenítése pedig olykor már inkább nevetséges, mint drámai. Szintén problémás, hogy George Hodelből afféle képregénygonoszt csináltak, vagy ahogy a volt feleségéből femme fatale karikatúrát: ebben a sztoriban egy igazán mély, családi dráma is ott volt, de láthatóan az alkotók ezt nem akarták kihozni belőle. Megelégedtek a film noiros felszínnel, és el kell ismernem, hogy a maguk felszínes módján ezt jól csinálják: az Én vagyok az éjszaka atmoszférája elsőrangúan sötét, Fauna Hodel (India Eisley nagy felfedezés) karaktere és sorsa tényleg izgalmas és a műfaji sablonok többsége értő módon jelenik meg a cselekményben, aminek van sodrása és íve. A hiányérzet azonban mégis végig ott motoszkál az emberben: ha az alkotók nem elégednek meg a felszínnel és a műfaji szabályok szerinti történetmeséléssel, akkor nem egy szimplán jó, hanem egy egészen kiváló szériát is készíthettek volna.