SOROZATDARÁLÓ: Se veled, se nélküled, de inkább veled

2018 egyik legnagyobb sikerű regényének adaptációjára nem kellett sokat várni, és milyen szerencse, hogy Sally Rooney könyvét nem filmként, hanem tizenkét részes sorozatként készítették el. Csak így volt ugyanis lehetőség a Normális emberek érzelmi finomságainak és összetettségének teljes bemutatására. Ha a regényt belesűrítették volna két órába, akkor nagyjából meg kellett volna elégednünk a cselekmény főbb pontjainak érintésével és egy jóval vázlatosabb, kevésbé izgalmas kapcsolat bemutatásával, csakhogy ez a könyv nem az eredeti cselekménye, hanem pont az összetett és sokszor akár ellentmondásos karakterei miatt annyira érdekes. Szerencsére Lenny Abrahamson képében egy értő regényadaptáló kezébe került: az ír rendező volt az, aki A szoba című regényt is lehengerlő erővel és érzékenységgel vitte nagyvászonra, és a jó ízlése ezúttal sem hagyta őt cserben.

Ha csak felszínesen nézzük, a Normális emberek egy kissé zűrös, gimnáziumban szövődő szerelem története, ami aztán az egyetemi években is folytatódik, és leginkább egy se veled, se nélküled viszony jellemző a felekre. Ezt persze lehetne gimis szappanoperaként is bemutatni, de ahogy Rooney, úgy a sorozat készítői sem sajnálják az időt és az energiát arra, hogy a szereplők lelkének mélyére ássanak, és rajtuk keresztül számos egyéb problémával is foglalkozzanak, legyen az a családon belüli erőszak, a traumafeldolgozás vagy akár egy olyan hétköznapi probléma bemutatása, hogy milyen feszültségeket okozhat egy kapcsolatban, ha az egyiknek sok pénze van, a másiknak meg nincs. Ráadásul nagy előnye a Normális embereknek, hogy a mostani trendekkel ellentétben nem fordul el szégyenkezve a szextől és az erotikától, inkább a történetmesélés és a karakterek felépítésének szerves részévé teszi. A tizenkét epizód csak úgy hemzseg a szexjelenetektől, de ezek sosem öncélúak, hanem általuk is jobban megismerjük a szereplőket, vagy tudunk meg többet arról, hol is tart éppen a kapcsolatuk. Akár idegesítő is lehetne, hogy nézőként mi már nagyjából a második résztől tudjuk, hogy Connellt és Marianne-t az Isten is egymásnak teremtette, nekik mégis tizenkét epizódra van szükségük arra, hogy erre rájöjjenek, de a mesélők nem feledkeznek meg bemutatni az összes kamaszkori és fiatal felnőttkori bizonytalanságot, önbizalomhiányt és éretlenséget, ami ide vezet, így egy pillanatig sem érezzük azt, hogy ők ketten csak az írói szeszély miatt nem omlanak korábban egymás karjaiba. A Normális emberek úgy tud megható és érzelmes lenni, hogy az érzelgősséget és a giccset mindvégig messzire elkerüli, és ez nem kis részben a két pompás főszereplőnek, a korábbról nem ismert Daisy Edgar-Jonesnak és Paul Mescalnak köszönhető, akik könnyedén viszik el a hátukon a tizenkét részt. Tiniszerelem, egyáltalán nem csak tiniknek.