Kultúra
Az Idával lett Oscar-díjas filmrendező, most pedig a Hidegháborúval indul ugyanezért az elismerésért - Képarchívum

Hidegháború, Oscar-díjasként

Szabó G. László

2018. október 7. 18:08

Minden rangos elismerést megkapott már, amire egy filmrendező vágyik. Van Európai Filmdíja, BAFTA-díja és Oscar-díja is Pawel Pawlikowskinak. Legfrissebb alkotását, a Hidegháborút idén a legjobb rendezésért járó Aranypálmával jutalmazták Cannes-ban.

Vissza-visszatérő vendége Karlovy Varynak is. Amikor korábbi filmdrámájával, a világ ötven országában vetített Idával állt közönség elé, azt nyilatkozta: „Az Istenbe vetett mélységes hit ma már egyáltalán nem általános. Ezért izgatott olyan nagyon Ida alakja. Apácaként ő is meginog néha az útján, de hű és jó keresztényként megy tovább.” Friss alkotása, a Hidegháború Zulája sem a szerelme karjaiban, sem a világban nem talál megnyugvást. Egy pusztítóan szenvedélyes kapcsolat vesztese. 

Bár Pawlikowski nevét igazából az Idával ismerte meg a világ, már első nagyjátékfilmjével, Az utolsó menedékkel felhívta magára a figyelmet. E különös érzékenységgel készült brit film felkavaró (e)migráns film, amelynek hőse, Tánya tízéves kisfiával Moszkvából repül Angliába, hogy megtalálja brit vőlegényét. Angol színekben készült a Szerelmem nyara is két tinédzser mindent felborító, vadítóan szenvedélyes viszonyáról. Hogy miként lett a varsói születésű Pawlikowskiból brit állampolgárságú lengyel rendező?

Tizenkét éves volt, amikor katonaorvos apja a hatvanas évek vége felé feltámadt lengyel antiszemita hullám miatt hazáját és családját elhagyva Angliába költözött. Feleségétől később hivatalosan is elvált. A sors fura fintora: anya és fia 1971-ben szintén Angliában kért politikai menedékjogot. Pawel Pawlikowski később a londoni egyetem irodalom és filozófia szakos hallgatója lett, filmes tanulmányait Oxfordban végezte. Csaknem harminc évig élt Londonban, onnan költözött Párizsba, de már hosszabb ideje Varsóban van az otthona. 

Oscar-díjas filmrendező 2015-ben, az Idával lett, azzal az alkotásával, amely az Amerikai Filmakadémia elismerése mellett még további hatvanöt díjat nyert. Főhőse a szerzetesi fogadalomtétel előtt álló, tizennyolc éves, múltjáról és szüleiről vajmi keveset tudó novícia, aki váratlanul felbukkanó nagynénjétől tudja meg, hogy zsidó szülők gyermeke. Attól a pillanattól fogva mindent tisztán akar látni, akárcsak a nagynénje, aki katonai ügyészként és a kommunizmus elszánt híveként a sztálinizmus idején sorra ítélte halálra a lengyel illegális mozgalom vezetőit. A lány hite mély és megalapozott, rokona már nem hisz semmiben. Két, egymástól teljesen eltérő személyiség konfrontálódásáról szól a film, pontosan megidézve a hatvanas évek első felének lengyelországi állapotait.

Karlovy Vary szereti Pawlikowskit. Ötödik játékfilmjét, az ötvenes években játszódó Hidegháborút ugyanolyan büszkén sorolta be műsorába, mint pár évvel korábban az Idát. Friss alkotása alapjául a rendező szülei kalandos életét választotta, a film ezzel együtt mégis fikció, mondja. Egy szabad és öntörvényű, érzelmeiben kiforratlan, született femme fatale és a lány tehetségétől megbabonázott, érett, az élet kihívásaival bátran szembenéző férfi politikai rendszereken és földrajzi határokon átívelő, szenvedélyes szerelme bontakozik ki előttünk a kommunista hatalomátvétel utáni Lengyelországban. 

Zula szegény paraszti családból kerül be az Európa-szerte híres Mazowsze néptáncegyüttesbe, Wiktor elismert zeneszerző és koreográfus. Szerelmük sem otthon, sem külföldön nem tud igazán kiteljesedni. A kettőjük közt feszülő, különös hidegháború gyakran szétrobbantja őket. Meséljen, kérem, a szüleiről, ha már a film két főhősét róluk mintázta. 

Kezdem a végén: apám és anyám ugyanabban az évben, 1989-ben, nem sokkal a berlini fal leomlása előtt halt meg. Az ezt megelőző negyven év alatt sok időt töltöttek együtt, de külön is. Találkoztak és elváltak, sóvárogtak egymás után, vágytak az együttlétre, ugyanakkor bántották is egymást. Hol Kelet-, hol Nyugat-Európában keresték egymás társaságát. Mindketten csodálatosak és mindketten erős egyéniségek voltak. De együtt, párban katasztrofálisak. Minél többet elemeztem a kapcsolatukat, annál kevésbé értettem őket. Ilyen vagy az övékéhez hasonló szerelmi történetről nem is hallottam még, pedig sok mindent láttam és tapasztaltam már az életben. A szüleim love storyja mindenki másét beárnyékolja. 

Az édesanyja mivel foglalkozott? 

Táncosnő volt, de nem népi táncos. Tizenhét évesen állt oda a balettrúd mellé, ami nem megszokott. A filmbeli hőseim sok mindenben különböznek a szüleimtől, csak a lángoló, de mindent felégető szerelmükben nem. A se veled, se nélküled állapot jellemzi mindkét párt. Megőrülnek a vágytól, hogy újra együtt lehessenek, mégsem bírják sokáig egymás társaságát. Az emigráció mindkettőjük életét feldúlja. Egy egészen más társadalmi-kulturális közegben akarják megőrizni magukat, mint amit korábban megszoktak. Anyám jobb körülmények között nőtt fel, mint Zula, aki egy álmos, vidéki kisváros szegénynegyedéből indult el az útján. Zula kitűnően énekel, remekül táncol, pimasz és eszeveszettül vonzó. Wiktor kiemelkedő tehetségű zenész, nyugodt, stabil lelkiállapotú férfi, talán éppen ezért van szüksége Zula elsöprő energiájára. 

Káprázatos, amit a film első negyed órájában látunk a vásznon. Elmondhatom: néptánc rám még ilyen elemi erővel sosem hatott, mint most. 

Nem csodálom. A Mazowsze a világ egyik legjobb néptáncegyüttese. Én az ő muzsikájukkal nőttem fel. A tévéből, a rádióból örökké ez jött. Ez volt a hivatalos népzene. Nem lehetett elkerülni. Bárhol járt is az ember Lengyelországban, mindenütt ez kísérte őt. De az egész szocialista táborban ismert volt az együttes. Még Sztálin tiszteletére is adtak műsort. A barátaim egyáltalán nem rajongtak ezért a zenéért, őket a nyugati popzene érdekelte. A The Small Faces és a The Kinks dalait imádták. Öt évvel ezelőtt, amikor élőben láttam-hallottam a Mazowszét, én is tátott szájjal bámultam őket. Teljesen lenyűgöztek. A dalaik, azok a hangok, a táncok, a koreográfia, Úristen! Gyönyörű! És olyan távol áll mindez a mai kor virtuális világától és az elektronikus kultúrától! 

Wiktor, már Párizsban, dzsesszzenészként folytatja pályafutását, és gyorsan felfedezik őt a franciák. Ön játszik valamiféle hangszeren? 

Zongorán. És én is a dzsesszt szeretem. 

A film cselekménye 1949 és 1964 között játszódik, Európa kettészakadásának időszakában. Wiktor az együttes első berlini turnéján dönt a disszidálás mellett. Zula a szavát adja, hogy követi őt, ám az utolsó pillanatban meggondolja magát. A szerelem érdekes mód mégsem huny ki közöttük. Később Franciaországban, majd Jugoszláviában találkoznak. 

Engem is végig az a kérdés foglalkoztatott, hogy létezik-e olyan szerelem, amely mindent túlél, vagy erősebb, mint maga az élet, a történelem vagy a világ. Nem tudom. Zula és Wiktor különleges alkat. Egy idő után mindketten rádöbbennek: a másiknál jobban senki a világon nem ismeri őket, és nincs is senki, akit jobban tudnának szeretni. Az ő kapcsolatukba már sem a történelmi, sem a földrajzi akadályok nem játszanak szerepet. 

Akárcsak az Idát, a Hidegháborút is fekete-fehérben meséli el. Miért? 

Eleinte színesben láttam a Hidegháborút. Nem akartam ismételni magam, hogy ez a film is feketefehér legyen. Csak éppen nem tudtam eldönteni, milyen színt válasszak alapul. Rengeteget gondolkodtam ezen, de nem jutottam előbbre. Lengyelország az ötvenes években nem volt olyan színes, mint például Amerika. Nálunk minden olyan barnásszürkés vagy olyan zöldesbarnás volt. Nem a fényképeken, hanem a valóságban. A városok romokban hevertek, vidéken nem volt villany. Az emberek sötét színekben jártak. Tehát ha arra kértem volna Lukasz Zalt, a film zseniális operatőrét, hogy használjon élénkebb színeket, az egész történetet meghamisítottam volna. A másik verzió az volt, hogy a korabeli szovjet színskálát használjuk. A vörös és a zöld halvány árnyalatait. Az viszont a mai lehetőségek mellett túlságosan „művészinek” hatott volna. A történet hiteles elbeszélésére így csak egyetlen mód maradt, a legtisztességesebb választás: a fekete-fehér formátum. 

Tizenöt év politikai és érzelmi történéseit ábrázolja a film, s bár kronologikus sorrendben látjuk az eseményeket, néha nagyokat ugrik az időben. Olyankor a nézőre bízza, hogy eldöntse: hol tart az életben Zula és Wiktor. 

Megpróbáltam elkerülni azt a csapdát, amelybe a legtöbbször az életrajzi filmek kerülnek. Felesleges a sok információ, elemzés, magyarázkodás. Különben sem érzem azt, hogy a nézőt a kezénél fogva kellene vezetnem. Sokkal érdekesebbnek találom, ha a történet legerősebb és legfontosabb momentumait fűzöm egybe, a többit a közönség fantáziájára bízom, anélkül, hogy manipulálnám őket. 

Mi alapján döntötte el, hogy Zula szerepét Joanna Kuligra, Wiktor figuráját pedig Tomasz Kotra bízza? 

Joanna szerepeltetése kezdettől fogva egyértelmű volt számomra. Már a forgatókönyv írásakor őt láttam magam előtt. Két filmemben játszott, tudtam, hogy elbír minden terhelést. Rendkívüli tehetségű színésznő. Kiválóan énekel, táncol, a muzikalitása, a mozgáskultúrája egyszerűen fenomenális. A férfi főszereplő megválasztásával volt csak gondom. A válogatáson megjelent Marcin Masecki is. 

Ő a film zeneszerzője. 

Igen, azért jött el, mert tudta, hogy kevés olyan színész van Lengyelországban, aki úgy viszonyul a zongorához, mint Wiktor. És valóban! Marcin nagyon tehetséges zongoraművész, imádja a ragtime-ot, és szívesen improvizál. A főszerepet mégsem kapta meg. Egyrészt azért nem, mert semmiféle színészi tapasztalatai nincsenek, és külsőleg sem felelt meg a feladatra. A Wiktort megformáló színésznek egy háború előtti Gregory Pecknek kellett lennie. Tomasz Kot pedig maradéktalanul hozza ezt a figurát. Nagyon elégedett vagyok a teljesítményével. 

Bár továbbra is Nyugaton dolgozik, lélekben ismét erős szálak kötik Lengyelországhoz. Mi ennek az oka? Hatvan felé közeledve visszahúzták a gyökerei Varsóhoz? 

Ethan Hawke és Kristin Scott Thomas főszereplésével még az Ida előtt forgattam a Nő az ötödik emeletről című, Párizsban játszódó filmet. Semmiféle kulturális identitást nem vittem bele. Francia film, amerikai és angol színészek, lengyel rendező. Annak ellenére, hogy erősen kötődöm ehhez a munkámhoz, ma sem tudom eldönteni, mihez áll közelebb. Egy realista alkotáshoz, egy horrorhoz vagy egy kalandfilmhez. A nézők sem tudták műfajilag azonosítani. Hiányoztak belőle a szilárd alapok. Az Idát és a Hidegháborút már úgy építettem fel, hogy ne legyen ilyen érzésem. Mindkét történet erősen kötődik Lengyelországhoz, engem pedig mélyen megérint minden mozzanata. 2013-ban az Idával visszaköltöztem Varsóba, s azóta úgy érzem, a helyemen vagyok. Megnyugodtam. Hosszú útról tértem haza. 
 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk