Festett madara repül a világban

Ez a harmadik filmje Václav Marhoulnak. Világpremierje a velencei mustrán volt, majd a torinói és a vancouveri fesztiválon is bemutatták, pár héttel ezelőtt pedig Kalkuttában elnyerte a legjobb rendezés díját. Fekete-fehér nyersanyagra forgatta, zenét nem tett alá, párbeszédből összesen kilenc perc hangzik el a filmben, amelynek alapjául a lengyel Jerzy Kosinski 1965-ben megjelent, azonos című regénye szolgált. Főhőse egy nyolcéves, „talán zsidó, talán roma” kisfiú, akinek a második világháború idején egy meg nem nevezett kelet-európai országban származása miatt rengeteg megaláztatásban, bántalmazásban, kegyetlenségben van része. A történet szereplői a cseh, a szlovák, az orosz, a lengyel és az ukrán nyelv különös keverékén beszélnek. „A festett madár nem háborús és nem is holokausztfilm – hangsúlyozza a rendező. – Univerzális film, amelyben a sötét a világossal, a rossz a jóval, az igaz hit a szervezett vallásossággal küzd meg.”

Mestermű, írta egy izraeli filmkritikus a Festett madárról, még Velencéből. De mesteri a könyv is, Jerzy Kosinski felkavaró regénye. Emlékszik még arra a pillanatra, amikor azt mondta: „Ez lesz a következő filmem”?

A második oldal elolvasása után letettem a könyvet, mert olyan mélyen megérintett, és tudtam, hogy nekem ehhez közöm lesz. Második filmemet, a Tobrukot forgattam Tunéziában, amikor már erről a könyvről beszéltem a munkatársaimnak. A jogok megszerzése azonban pokoli kitartást követelt.

Igaz, hogy már Warren Beatty is filmre akarta vinni a regényt?

Kosinskivel, aki 1957-ben emigrált Amerikába, elég mély barátságot ápolt. Ennek ellenére mégsem tudta megszerezni a jogokat. Kosinski azt szerette volna, ha Fellini vagy Bunuel jelentkezik nála. Amíg élt, senkinek nem járt a kedvébe. 1991-es öngyilkossága után a jogok egy chicagói kiadóhoz kerültek. Nyolc hónapunkba telt, míg megszereztük a címet, hogy kihez kell fordulnunk. Nehéz kő esett le a szívemről, amikor feladtam a kézzel írt levelet, hogy szeretném megfilmesíteni a könyvet. Biztosra vettem, hogy erre nekem sem lesz lehetőségem, de arra gondoltam, így legalább nem foglalkozom tovább az ötlettel. Három héttel később azonban, miután minden fellelhető információt megszereztek rólam, jött a válasz, hogy szakmai megbeszélésre várnak Chicagóban. Felesleges pénz- és időveszteség, gondoltam, 2009 áprilisában mégis repülőre ültem. Egy felhőkarcolóbeli irodában vártak, ahol komoly meghallgatásban volt részem. Több mint egy órán át zajlott köztünk egy furcsa „én kérdezek, te válaszolj” játék, amelynek a végén öt percre egyedül hagytak, majd közölték velem, hogy szabad a pálya, megadják a jogokat.

Sejtem, hogy a dolgok neheze csak ezután kezdődött.

Tizennégy hónapba telt, míg tisztáztuk a feltételeket. Amerikában egy szerződés egészen máshogy áll össze, mint nálunk. Amit mi három oldalon összefoglalunk, az náluk harminc oldal. Rengeteg feltételt szabtak, és én mindegyikre rábólintottam, mert annyira a magaménak éreztem ezt a történetet. Mivel az első két filmemnek is én voltam a producere, tudtam, mi vár rám. Pénzt szerezni egy filmre átkozottul nehéz feladat.

Előbb persze meg kellett írni a forgatókönyvet.

Három évig ezen dolgoztam, anélkül, hogy azzal foglalkoztam volna, mennyibe fog kerülni ez a film. Jean-Claude Carrier, a híres francia forgatókönyvíró, Milos Forman egykori alkotótársa azt mondta: „Ha filmre akarsz vinni egy könyvet, csak egyszer olvasd el, utána vágd ki az ablakon. A forgatókönyvet az alapján írd meg, ami megmarad a fejedben.” Teljes mértékben egyetértek vele. Azzal az apró különbséggel, hogy harmincszor olvastam el a könyvet, mielőtt belevágtam volna az írásba.

Egy Český Krumlov-i kisszállóban.

Eddig minden forgatókönyvem ott született meg. És ott fogom megírni a következőt is, mert már ragaszkodom a helyhez. Ötödik éve dolgoztam a forgatókönyvön, amikor elkezdtem ügynökökkel tárgyalni. Nem sok sikerrel. Egy spanyol nővel Cannes-ban, a tengerparton értekeztem. Nem értette, hogy lehet egy filmen öt évig dolgozni. Elmagyaráztam neki. Tudod, Paola, mi, filmesek két lehetőség közül választhatunk. Szex vagy szerelem. S nekem ez a film: szerelem. Producerként sem dolgozom tíz filmen egy évben. Én azt nevezem szexnek. A festett madár számomra óriási szerelem, én ezt el nem eresztem, ha közben rámegy az életem, akkor sem, mondtam. Nézett rám értetlenül.

Lengyelországban nem keresett koprodukciós partnert?

Tizenhat producert kerestem fel a forgatókönyvvel, tizenöten szóba sem álltak velem. Aki pedig igen, az fél évvel a forgatás előtt cserbenhagyott.

Nyilván tudja az okát, hogy miért.

A lengyelek nem szeretik ezt a könyvet. Kosinskire sem büszkék. Úgy érzik, befeketítette őket, mert az olvasóban azt a tévhitet kelti, hogy a történet Lengyelországban játszódik. Ráadásul hazugságon csípték. Azt állította ugyanis, hogy a könyv róla szól. Hogy ő volt az a kisfiú, akinek a saját hazájában ennyi megaláztatást kellett elszenvednie. De kiderült, hogy Kosinski a szüleivel együtt teljes biztonságban vészelte át a háborút. Vidéken bújtak meg a németek elől. A Lengyel Filmintézet vezetőivel is tárgyaltam. Ők is elutasítottak. Lengyel forgalmazó meg sem vette a filmet, és nem is hiszem, hogy valaki később megveszi. Amióta Jaroslaw Kaczynski hatalom van, Lengyelország konzervatív, sőt nacionalista irányt vett. Az antiszemitizmus nagyon felerősödött náluk. Jerzy Kosinski pedig zsidó volt. Szülőhazájában ma is persona non grata.

Végül mégis sikerült pénzt szereznie a filmre. Nem is keveset. Hétmillió eurót.

Ne felejtse el: világhírű regényről beszélünk, amelyet nagyon sok nyelvre lefordítottak. Franciaországban egy nagy produkciós irodát kerestem fel, de harmincan válaszra sem méltattak. Három helyen legalább elutasítottak. Egy kanadai ismerősöm közbenjárására Cannes-ban, egy szálloda bárjában prezentálhattam az elképzeléseimet egy francia producernek. Három percet adott rá, és a végén két kérdése és egy megjegyzése volt. – Tudod, hány forgatókönyv vár anyagi támogatásra Cannes-ban? Legalább húszezer! – mondta. – És mit gondolsz, hány született bestseller alapján? Tizennyolc.” És jött a megjegyzés: – Persze hogy jobb a tizennyolc közé bekerülni, mint a húszezer közt lenni, de a te esetedben ennek sincs semmi értelme, mert cseh rendező vagy. A cseh filmre ma senki sem kíváncsi a világban.

Ez nem igaz.

De igen! A hatvanas évek cseh új hulláma már a nagyon távoli múlté. A Kolja Oscar-díjára sem emlékszik már senki a világban. Csehországban évente harmincöt játékfilm készül, abból harminc vígjáték. Az csak nekünk érdekes, Cannes-nak, Velencének, Berlinnek egyáltalán nem.

Végül nemcsak a kellő összeg, a lehető legjobb szereposztás is adott volt a filmhez. Kezdjük a főszereplővel, Petr Kotlárral.

Előbb a fivérére gondoltam. A nagyapjuk híresen jó vendéglőt vezet Český Krumlovban, közel ahhoz a szállodához, ahol a forgatókönyveket írom. Esténként ott söröztem vagy boroztam, és ahogy ott ücsörögtem, egyszer elment mellettem a nagyobbik Kotlár fiú. Meg is egyeztünk nyomban, hogy játszani fog a filmben, de mire összejött a pénz a forgatásra, irtóra megnőtt. Tizennégy évesen 180 centi magas volt. A nagyapja azonban szólt, hogy van még egy unokája, aki alacsonyabb és csak ötéves, de olyan vásott, pimasz kölyök, aki pillanatok alatt felveszi a kapcsolatot bárkivel. És odahívta a srácot, hogy ismerjem meg. Helyes volt és fotogén, ami ugyancsak fontos egy filmnél, de túl fiatalnak találtam a szerepre. Három évvel később azonban, amikor megvolt a szükséges összeg a forgatáshoz, eszembe jutott. Addigra meg is nőtt, és még mindig nagyon érdeklődő, nyitott kis srác volt. Tudtam, hogy kockáztatok vele, mégis bevállaltam. A többiek, Stellan Skarsgard, Udo Kier, Julian Sands és Harvey Keitel epizodisták mellette. Petr Kotlárt még csak próbafelvételre sem hívtam, annyira bíztam benne. Pedig kegyetlen helyzeteknek volt kitéve. Négy gyermek apja vagyok, tudom, miről beszélek. Az én lelkemet is megviselték azok a jelenetek, amelyeknek ő volt a szenvedő alanya. Ez az ártatlan gyerek a filmben az emberi sors szimbóluma. Petr elképesztően eleven kölyök. Sok fejtörést okozott a forgatáson. Voltak napok, amikor nem volt kedve felkelni. Ha dühösen ébredt, egész nap ideges volt. Olyankor még nehezebben birkózott meg a sok fizikai megterheléssel. Többször is közölte velem sms-ben, hogy elege van az egészből, felejtsük el őt, ne is menjünk érte. Alaposan meg kellett küzdeni vele. Sokszor panaszkodott, hogy amíg más gyerekek játszanak, neki készenlétben kell lennie. Hogy húsz percig forgat, a nap további részét pedig üres várakozással tölti. Meg kellett értenem őt. Egy felnőtt színész ilyenkor iszik egy whiskyt vagy bedob egy konyakot, de egy gyerek? Tegyek elé egy pohár kakaót? Focizhat, ha van kivel, vagy dobálhatja egyedül a frizbit. Ezt is, azt is gyorsan meg tudja unni. Örülök, hogy mindennek ellenére mégis végigcsinálta velünk ezt a nehéz, hosszú forgatási időszakot, és nem akármilyen alakítást nyújt a filmben. A brutális jelenetek forgatása előtt mindig elbeszélgetett vele a pszichológus, de szemmel láthatóan könnyedén vette a legszörnyűbb jeleneteket is. Csak abban a jelenetben helyettesítette dublőr, amikor belezuhan a fekáliába.

Miért döntött úgy, hogy fekete-fehérben forgatja le a filmet?

Lengyelországban jártunk helyszínszemlén. Szép nyári nap volt, fehér felhők úsztak a kék égen, alatta festői, zöld mező… abban a pillanatban tudtam, hogy ennél a filmnél ez így nem működne a vásznon. Nem lenne igaz a film. A színek nem engednék, hogy az legyen. A Schindler listája sem működne, ha színes lenne. Hiteltelenné válna a történet.

Elégedett a végeredménnyel?

Életem filmje A festett madár. Charlie Chaplin azt mondta: a siker felé szakadék szélén visz az út. Én láttam, micsoda mélység tátong alattam, de nem zuhantam le.
 

A szerző a Vasárnap munkatársa