Tizenegy színnel egy űzött kiskamasz

Jerzy Kosinski világhírű regényének cseh–szlovák–ukrán összefogásban készült játékfilmje után most újabb két órát tölthetünk a történettel. Másodjára viszont egy sodró erejű werkfilm által követhetjük nyomon a több nyelvre lefordított regény filmbeli alteregója, Josek, a tíz év körüli zsidó fiú emberfeletti küzdelmét az életben maradásáért.

A madár 11 színe című dokumentum nem más ugyanis, mint film a filmben. Szerencsésnek mondhatja magát, akit ez is megtalál, hiszen ritkán van lehetőségünk betekinteni egy ilyen nagy horderejű, kivételes képi világú alkotás kulisszái mögé. A két film együtt kis híján öt óra. Ehhez már csak a magyarul is megjelent regényt ajánlanám Gy. Horváth László megindító fordításában. Ez így együtt, a játék- és a werkfilm, plusz a könyv garantáltan maradandó élmény. 

Bár a regény nem mondja ki, hol, melyik országban játszódik a történet, konkrét utalásokat pedig a film sem tesz, Kosinski – saját történetének vallva a regényt – kimondatlanul is Lengyelország második világháborús arculatát festi le elénk. 

„1939 őszén, a második világháború első heteiben egy hatéves kisfiút, ezer és ezer más gyerekhez hasonlóan, egy távoli falu rejtekébe küldtek a szülei egy kelet-európai nagyvárosból.” – Ezzel a mondattal indítja megrázó történetét a szerző. A háború és a megszállás szörnyűségei közepette a szülők aztán elvesztik a kapcsolatot azzal a személlyel, akire a gyereküket bízták, a fiú pedig, akit bőrszíne miatt hol zsidónak, hol cigánynak néznek, a bestiális kegyetlenség legádázabb helyzeteit éli meg. És akkor sem lesz nyugta, amikor elcsitul a világ. A legnagyobb harcát ugyanis önmagával kell megvívnia. 

„Kilencéves voltam, amikor egy időre festett madár lehettem – szólal meg a werkfilm elején Petr Kotlár, a címszerepet alakító, ma már tizenkét éves, Český Krumlov-i kiskamasz. – A forgatás két éve alatt sok mindent megéltem, amit korábban nem ismertem.” És két órán át ő kalauzol végig bennünket a dokumentum tizenegy fejezetén, a forgatás helyszínein, bemutatva a film legfontosabb alkotóit.

Rögtön az elején Václav Marhoul, a rendező meséli el, mit érzett, amikor a lift felfelé vitte egy chicagói felhőkarcolóban, ahol a regény megfilmesítésének jogait kellett megszereznie. Kosinski ugyanis 1957-ben, huszonnégy évesen Los Angelesbe emigrált, és ott lett öngyilkos 1991-ben. 

„Azt hittem, kilöknek majd a tizenhetedik emeletről, aztán összekaparnak az aszfaltról, és urnában hazaküldenek Prágába.” Ennyire nem hitt abban, hogy sikeres lesz az útja. „Egyórás beszélgetés után megkaptam a jogokat.”

Később azt is elmondja a rendező, hogyan szeretett bele a regénybe, és hogy öt cseh és három amerikai dramaturg segítségével három évig írta a forgatókönyvet, de csak a tizenhetedik verzió alapján született meg a film. A címszereplő kiválasztásához nem tartott próbafelvételeket. Kedvenc városában, Český Krumlovban dolgozott a forgatókönyvön, vacsorázni mindig ugyanarra a helyre járt. Ott látta meg a vendéglőt üzemeltető házaspár nagyobbik unokáját, és rögtön megakadt rajta a szeme. Csodásan hegedült a fiú. „Úgy nézett ki, mint egy roma Franz Kafka.” Egy csónakkiránduláson tesztelte a gyereket, hogy megfelel-e a nem könnyű szerepre, de gyorsan le kellett mondania róla. Három nap után ugyanis kiderült, hogy hihetetlenül gátlásos, és olyan honvágy gyötörte, hogy egyetlen szó sem jött ki a száján. Így került a képbe, később pedig a filmbe a nála pár évvel fiatalabb öccse, aki megdöbbentő természetességgel mozog a kamera előtt. „Fotogén. Szép. Megejtő. Titokzatos.” Ezt Vladimír Smutný, a film operatőre mondja róla. „Okos, érzékeny, született tehetség – így a rendező. – Végig nagyon szerettem, de nem engedhettem őt egészen közel magamhoz. Tekintélyt kellett sugároznom felé, nehogy színészként elveszítsem őt.” 

Négy országban forgott a film. Csehországban, Ukrajnában, Lengyelországban és Szlovákiában. Sivár, lehangoló tájakon, lápos vidéken, isten háta mögötti tanyákon, erdőben és Tallós mellett, a Kis-Dunán. 

Vojtěch Kopecký, a werkfilm alkotója a forgatási szüneteket használta fel arra, hogy megszólaltassa a színészeket, a stábtagokat, a díszlet- és jelmeztervezőt, a vágót, a hangmérnököt, a maszkmestert és másokat. Trükkökről hull le a lepel, nem egy illúzióval leszünk szegényebbek, amikor megtudjuk, hogyan állt össze egy-egy hajmeresztő jelenet. De ámulunk és bámulunk, amikor kiderül: Petr Kotlár valóban befeküdt a sínek közé, és tényleg áthajtott felette egy hosszú szerelvény. Igaz, két kaszkadőr vigyázott rá, nehogy közben megmozduljon, de akkor is! Óriási bátorságról és szakmai odaadásról ad tanúbizonyságot a fiú. Olykor persze félt és remegett. Például, amikor egy (tőzeggel és reszelt sárgarépával teli) szennygödörbe dobják őt, vagy amikor a lábánál fogva akasztja fel a szadista parasztembert alakító Julian Sands, hogy nem kis kéjjel kínozhassa. Vagy amikor a jéghideg vizű patakban állva kell az ingét kimosnia. Vagy amikor Tallósnál egy farönkbe kapaszkodva sodorja őt a Kis-Duna. Dacos is volt néha. Megunta a forgatást. Lelkileg teljesen elfáradt. Másfél évre ragadták ki az életéből, nem láthatta a barátait, az osztálytársait. Végig felnőttek közt, sokszor nehéz körülmények között kellett léteznie. És nyomot hagyott rajta nem egy jelenet.

Szövegből nagyon kevés hangzik el a játékfilmben. Az is egy egészen szokatlan, a történethez kreált „újszláv” nyelven. A rendező ugyanis nem akarta, hogy nemzetiségileg azonosíthatók legyenek a filmbeli figurák, ezért egy neves nyelvészprofesszor formálta meg a mondatokat.

Václav Marhoul mosolyogva sorolja azokat az sms-eket, amelyeket a forgatás több hónapos szünetében Petr Kotlártól kapott. „Rendező úr, találjon új bohócot.” „Rendező úr, már nem fogok játszani a filmben.” „Rendező úr, levágatom a hajam, és úgy, ahogy nekem tetszik.” A leállás hónapjaiban ugyanis torzonborzra kellett növesztenie a haját, mert a soron következő jelenetekben a fiúcska már vadócként él az erdőben. A lázadás oka az volt, hogy az iskolatársai kinevették őt az időközben megnőtt, szénaboglya formájú frizurája miatt. A négy hónapos forgatási szünet idején csak a rendező nem pihent. Húszmillió cseh koronát kellett szereznie, hogy folytatni tudja a filmet.

Narrátorként is jelesre vizsgázik Petr Kotlár. Szépen, érthetően, a forgatáson megélt érzelmeit pontosan megidézve mondja a képsorok alá mindazt, amit a nézővel neki kell közölnie. 

Száz napig forgott a film. Václav Marhoul tizenegy évet adott hozzá az életéből. Ezért lett tizenegy színe a madárnak és tizenegy fejezete ennek a páratlan dokumentumnak.

A szerző a Vasárnap munkatársa