Fergeteges salsaorgia megszakított románccal

Romola Garai és Diego Luna a tánc sodrásábanFotó: SPI InternationalAki nem tudná, van egy számozás nélküli Dirty Dancing is, 1987-ből, amelynek annak idején Piszkos táncra magyarították a címét. Bár a kettes számú nem magyar címmel fut a magyar mozikban – talán ezzel is utalva arra, hogy ez nem a ’78-as opus folytatása, sőt vajmi kevés köze van hozzá – előre sejteni lehetett, hogy a Dirty Dancing 2-t a nyolcvanas évek második felének nagy sikeréhez, a Piszkos tánchoz fogják hasonlítani. És azt is biztosra lehetett venni, hogy az ítészek az utóbbi mellett teszik majd le a voksukat, vagyis hogy a Dirty Dancing kettőt nem tartják majd olyan jónak, mint az elsőt. A Piszkos tánc Patrick Swayze főszereplésével ugyanis olyan valami, mint a Micsoda nő! – elnyűhetetlen és megunhatatlan bájos mesécske: első látásra (film)szerelem. Mindkettőt gyakran tűzik műsorukra a tévécsatornák, hiszen jó újra és újra belefeledkezni egy kellemes emlékbe. A Micsoda nő! meg a Piszkos tánc olyan mozik, amelyek estétől estéig ásítás nélkül nézhetők. Nincs hát értelme összehasonlítani a régi Dirty Dancinget az újjal. Hiszen jó tíz-tizenöt évvel fiatalabbak voltunk, amikor láttuk, s jó húsz-huszonöt évvel fiatalabbak tőlünk azok, akikhez a Dirty Dancing 2 szól. Ennyivel kevesebb tapasztalattal, tudással ülnek be ők erre a filmre, viszont majdnem biztos, hogy a Piszkos tánc számukra nem nosztalgiakeltő filmélmény, törődnek is vele. Ők – ha kíváncsiak – a Dirty Dancing 2-re kíváncsiak.

Amely egy szakállas hollywoodi minta szerint kacskaringóztatott tini-love, ezért is előre átlátható fordulatokkal és megoldásokkal. A sztori olyan logikát követ, amellyel manapság egy nagycsoportos is könnyűszerrel megbirkózik. Tudja fene, miért éppen az ötvenes évek, de legyen, ahogy a forgatókönyvíró akarja, szóval az ötvenes évek forrongó, forradalom előtti Kubájába szolgálati útra érkezik egy előkelő amerikai házaspár, két tini lányukkal – már ekkor megvilágosodik előttünk: na, lesz ebből reszkessetek havannai legények. Katey Miller, a burokban élő nővér egy elit iskola osztályelsője, betéve tudja Homéroszt, ráadásul az első nap kiszúrja őt az amerikaiak által lakott szálloda legelőkelőbb családjának kamaszfia, akinél modellképűbb, rongyrázóbb meg janibb amerikai fiú nincs messze a karibi világban. A Katey nyomdokaiban járó húgot meg eszi a sárga irigység, ezért ahol csak lehet, betesz a szerelmesedő nővérnek – tiszta csíkos könyv. Egy hotel Amerika éli életét valahol Havanna kubaiaktól mentes övezetében szinte hermetikus zártságban, Katey viszont kiszökik a szállodából, bele a város legvadabb sűrűjébe, ahol belecuppan egy céltudatos kubai fiúba, Javierbe, a La Rosa Negrához címzett éjszakai bár démoni táncosába. Nem véletlen, hogy a férfikéz érintését még nem ismerő Katey elalél Javiertől, hiszen a srác a táncparketten úgy tüzel csípőből, hogy attól még Whoopi Goldberg is levetné az apácaruhát. Csak egy baj van, a fiúnak még egy valamirevaló öltönye sincs, az apját, akiért élt-halt, Batista emberei megölték forradalmi nézetei miatt, így aztán a népes családot – fürtökben lógnak otthon a táncos lábú kislurkók – neki kell eltartania. Na persze, hogy ne legyen olyan sima az ügy, Javiert Katey miatt menesztik az amcsi szállodából, ahol pincérként dolgozott. Aztán, mint minden kubai – más mesterséget művelőket még nemigen láttam a Kubáról szóló játékfilmekben – lopott autókat fényez. De miből lesz a cserebogár, az addig erényövet viselő nagylányból, Kateyből, aki azzal az ötlettel áll elő, hogy Javier hasznosítsa a tehetségét, vegyenek részt együtt Havanna luxusszállodájában egy táncversenyen, mert a nyeremény egy egész dollárköteg. Javier előbb Móricka-viccnek veszi a dolgot, mert a lány – ahogy annak lennie kell – totál béna a táncparketten. Mondja is neki a salsakirály Javier, hogy olyan veled, mintha anyám vasalódeszkájával táncolnék. Hogy Kubából is kapjunk valamit, jön egy kis szigetszéli akrobatika: a tengerben ölelkezve meséli el a fiú az akkorra már görcseiből oldódó lánynak, hogy a salsa a rabszolgák és a lázadás tánca volt. Amíg táncolták, addig szabadnak érezték magukat, a zene ritmusára szállhattak, mint a madár. Addig-addig gyakorolnak, amíg a vasalódeszka hajlékonnyá válik, és átérzi, hogy a fiútestet bizony nemcsak azért találták fel, hogy munkája legyen a férfiruha-gyáraknak. Lépés lépést követ, még Swayze papa – hát már ő se Travolta! – is belép a képbe. Ő az amerikai szálloda tinijeinek tánctanára, s átment egy gyönyörű forgássort a Piszkos táncból. Innentől kezdve semmi nem történik, csupán páternoszterezünk még egy kicsit a végkifejletig: hol feljebb kerülünk a sikerhez vezető út csúcsához, hol lejjebb zuhanunk: hol gáncsolják, hol segítik az egymásba szerelmesedett salsavirtuózokat. Igaz, az ember nem várja, hogy megnyerjék már a versenyt, mert jó nézni a salsaorgiát (kár volt ennyire „megollózni” a táncjeleneteket, órákig lehetne élvezni ezt a erotikával teli táncot). Már-már a végponthoz érkezik a verseny, amikor közbeszól Castro, kitör a forradalom. A tánc félbemarad, s a fődíjnak lőttek.

A szív szakad meg, hogy szegény gyerekek mennyit törték magukat... és semmi. Meg az ész áll meg, hogy hollywoodi szerelmes film nem orgazmussal ér véget, de azért egy kis kárpótlással megdobnak: vigasz- vagy különdíjként a fiú megkapja a lányt. Na de mégse happy az end, mert az amerikaiaknak távozniuk kell Kubából. Apropó, hál Istennek, mert Javier jobbat érdemel Kateynél.

A Javiert alakító ifjú Diego Lunának – akit már az Anyádat is! című road movie-ból megjegyezhettünk – minden elismerés: prózai színészként nagyot dob a parketten is. Párja, Romola Garai azonban túlkorosnak tűnik a gyerekképű és -csontozatú Lunához, s nem ártott volna neki a forgatás előtt egy kis vérátömlesztés, hogy felpezsdüljön benne a kefír. Talán majd legközelebb, ugyanis az, hogy a szálak nincsenek elvarrva, vagyis nincs holtodiglan-holtomiglan, hollywoodi számítások szerint annyit jelent, hogy hamarosan várható a ráadás. Vagyis ha a salsa most arat, jöhet a Dirty Dancing 3.