Férfimese a nagybetűs nőről

A kevésszereplős, sokkarakteres előadás nem újdonság, még tájainkon sem. Ha jól csinálják, hálás megoldás, mert színésznek és nézőnek egyaránt izgalmas kihívást jelent. A narratív tér ilyenkor sokkal tágasabb a fizikai térnél, a színészeknek pillanatok alatt kell átugorniuk egyik helyzetből a másikba, hangulatot teremteni, jellemet formálni. A néző pedig egy pillanatra sem mélázhat el, követnie kell az eseményeket, hogy jól szórakozzon. Mert az ilyesfajta előadás általában az igényes szórakoztatás jegyében születik, ha vannak is benne elgondolkodtató, komor vagy akár szívszorító jelenetek. 

Egy kicsit olyan az egész, mint egy hosszú, színvonalas improvizációs gyakorlat. Már-már azt érezzük, hogy mi is benne vagyunk az alkotói folyamatban, hogy félig-meddig a kulisszák mögül figyelhetjük valaminek a megszületését, a szereplők bravúros átvedléseit, és amit látunk, az nagyon haladó, nagyon alternatív. Kiss Csaba sok helyütt tudatosan rájátszik erre a „wow-faktorra”, legalábbis a darab ügyes, hatásos szerkesztése erre enged következtetni. Persze lehet, hogy a puszta véletlennek köszönhetően stimmelnek az arányok, áll be az egyensúly, robbannak a poénbombák pont ott és akkor, ahol és amikor kell. Ezt a darabot mindenesetre több helyen műsorra tűzték már Magyarországon, volt, ahol húsz évig ment. 

Rédli Károly remekül választott színészeket. A Komáromi Jókai Színház három művésze, Olasz István, Culka Ottó és Szabó Viktor kapott lehetőséget arra, hogy a hagyományosabb kőszínházi munka mellett valami mást is kipróbáljanak. 

Mielőtt olvasóink értetlenkedni kezdenének, hogy miért nem a Jókai Színház égisze alatt, a repertoár részeként valósult meg ez az előadás, ha már valamennyi szereplője onnét való, gyorsan elmondjuk, hogy ez bizony erősen rétegműfaj. Azaz valószínűleg nem élne meg kőszínházi körülmények között. Arra viszont igencsak alkalmas, hogy a színház bérletbe vegye, teret adjon neki. Mert így eleve kevesebb a kockázat, és a polgári társulásként működő kis alkotói közösség önállóan pályázhat a produkció költségeire. De ejtsük is ezt a szálat, mert sokkal fontosabb, ami a színpadon zajlik. 

Csehov, más korszakos zsenikkel együtt, ma is aktuális. A novelláiban felvázolt élethelyzetek csak egy picivel abszurdabbak, mint amilyeneket az élet szül. Például az egyik jelenetben a jegyesek más-más irányba tartó vonatra szállnak fel, és útközben veszik észre, hogy egyre távolodnak egymástól. Nos, ennek nemrég tanúja voltam a Pozsony-Kassa járaton, amikor egy nő kétségbeesetten magyarázta a párjának a telefonba, hogy többször végigjárta a szerelvényt, de sehol sem találja őt. Kiderült, hogy öt perc különbséggel két vonat indult Kassára, és egyikük az egyikre ugrott fel, másikuk a másikra. Ez persze még mindig jobb, mint Pétervár helyett Moszkva felé robogni, de bosszúságnak azért bosszúság. Körülbelül ilyen magasra rugaszkodott el a való világtól Csehov, és vele együtt Kiss Csaba, aki szerintünk nem is igyekezett különösebben modernizálni az eredeti szövegeket 1997-ben, amikor a darab született. Ezzel azt akarjuk érzékeltetni, hogy már nem is annyira kortárs műről van szó – lehet, hogy Kiss Csaba ma már egész más szvettert kötne Csehov pamutjából. 

A Rédli Károly rendezte, Férfimese alcímű előadás olyannyira laza, őszinte és eszköztelen, hogy a végén már azt is képesek vagyunk realizmusként kezelni, hogy egy meztelen nő bekerül egy bőgőtokba, majd egy puccos estélyen lép ki onnét. A történetekből minduntalan előtörő humornak a nagy orosz szerző, illetve magyar társszerzője meghökkentő mozzanatokkal szab gátat. Ugrálunk az érzelmek között. A burleszkbe illő foghúzásjelenet végén például megtudjuk, hogy mialatt a szerencsétlen, nyomorgó fogorvos nagybeteg párja gyógyítására próbál pénzt kérni jól menő praxist vezető kollégájától, a szeretett nő odahaza meghal. A rossz hírrel érkező ismerős nem tudja, hogyan mondja el az elmondhatatlant – ezen viszont már az egész nézőtér nevet, legalábbis így volt ez a Pozsonyi Színművészeti Egyetem kápolnájában, ahol február 10-én mutatták be az előadást, szlovák feliratozással. A tervek szerint tájolni kezdenek vele, ami azért is dicsérendő, mert gyakorlatilag csak egy nagybőgőtokot, egy bőröndöt, egy harmonikát és egy kendőt kell magukkal vinniük. (Figyeljék Programtár mellékletünket, mert időben szólunk, hol és mikor látható az előadás.)

A nagybetűs nő tehát férfiak elbeszélésein keresztül jelenik meg előttünk, a történetek szépen egymásba fonódnak, és természetesen önmagáról is beszél, aki Irináról beszél. Nem emelek ki senkit, inkább azt mondom, hogy mindhárom színész előtt le a kalappal. Értik és érzik ezt a nehéz műfajt, és látni rajtuk, hogy szívvel-lélekkel vesznek részt ebben a projektben. Pedig még csak azt sem mondhatjuk, hogy testre szabott karaktereket kaptak: aki az egyik jelenetben klasszikus macsó, az legközelebb faragatlan, bicebóca alak, aki fél perce még romantikus hősszerelmes volt, az egyszerű statisztává válik, a narrátorból szereplő lesz, a hallgatóból narrátor. Alig használnak kellékeket, illetve azt a néhányat sokféleképpen használják. 

Ezt az előadást az isten is arra teremtette, hogy lepukkant kultúrházakban játsszák, nyikorgó székeken ülő nézők előtt. De ez persze nem követelmény...