Felvételek köztes térben és időben

Andrej Bán: Ladomerská Vieska, 1992Ha a nevezett úriember annak idején nem „fényírásra”, hanem – teszem azt – költészetre adja a fejét, úgy napjait ma minden bizonnyal zen versikék farigcsálásával tölti; ha meg festőnek áll, talán tájképeket fest, tussal. Bízva azonban az okszerűségben, úgy vélem, nem lehet véletlen, hogy mégis a fényképezőgép mellett döntött – mégpedig nagyon helyesen.

Nagyon nehéz bármilyen skatulyába is belegyömöszölni, hiszen legalább annyira fotós, mint amennyire riporter; külső, „független megfigyelő”, aki azonban nagyon is ott van a történések „sűrűjében” – legyen szó a Gáza-övezetről, Koszovóról, a Balkán más, szintén nem legbékésebb szegleteiről vagy éppen Iránról, Sri Lankáról. Mindamellett sosem volt haditudósító, harctéri fényképész. Az a műfaj legalább annyira távol áll tőle, mint a beállított, inszcenált fotográfia. Ez az álláspontja akár krédóként, sőt életfilozófiaként is felfogható, tudván, hogy egyike volt azon riportereknek, akik 1999-ben életre hívták a Veszélyeztetett Ember Polgári Társulást: az egyfajta „újkori humanizmus” iránti elkötelezettsége vitathatatlan. Ezt a szellemiséget hordozzák és közvetítik felvételei is, melyek annyira emberiek, hogy – az egyik vezető cseh szaklapot idézve – az „már szinte fáj”. Fényképészként az olyan helyeket és helyzeteket keresi, ahol látszólag éppen nem történik semmi különös. Persze csak látszólag; hiszen az unalomig ismert arcok, a mindennapi helyzetek mögött érezni lehet a feszültséget, az általános mögött az egyedit, az emberit. Ahány kép, annyi sors, annyi történet.

A hazai könyvpiacon napokban megjelent, Iné Slovensko címet viselő kötet története 2002-re nyúlik vissza; ekkor kezdte meg a „másik Szlovákiát” bemutató ciklus képeinek rendezését, hogy azok – bejárva Európa több kiállítótermét – végül helyet kapjanak a fotográfia rajongóinak könyvespolcán.

„Azzal az elhatározással vágtam neki ennek a kalandnak – mondta könyve bemutatása kapcsán –, hogy megörökítsem a mindannyiunk által unalomig ismert arcokat, sorsokat, helyzeteket. Pontosabban: mindazt, ami ezek mögött rejtőzik. Úgy látom, hogy társadalmunk egyfajta »köztes időben« éli mindennapjait – egy lábbal tehát még mindig a régi, akár ősinek is nevezhető világunkban élünk, mely nemzeti eszményképekkel, mítoszokkal, kollektivista eszmékkel van tele. Másik lábunkkal viszont már átléptük a harmadik évezred küszöbét, és utolért bennünket annak minden »áldása« – a globalizáció, a fogyasztói társadalom, a hipermarketek, a tömegkultúra és a korszerű technológiák. Előbb vagy utóbb minden társadalomnak túl kell tennie magát ezen az alapvető, az életben maradáshoz elengedhetetlen átalakuláson, ám Közép-Kelet-Európában egy kicsit ez is másképp történik. Olyan országban élünk, melyben minden bizonyos rituálékhoz kötött, és ezek elhagyása a gyökerektől történő elszakadással fenyeget. Mintha a hagyományos és az új értékek nem férnének meg egymással, mintha áldozatot kellene hoznunk azért, hogy átlépjünk egy másik korba. A könyvbe foglalt fotóim pontosan erről szólnak – a közép-kelet-európai köztes térről és időről, melyben élünk. Mindezt persze emberi sorsokon, történeteken keresztül igyekszem megmutatni, minden fölösleges heroizálás vagy pátosz nélkül. Mára ugyanis a fotográfiából is kivesztek a nagy történetek, gesztusok; a részleteket, sorstöredékeket kell megörökítenünk, megmutatnunk. Ami maradandó, az az egyszerű emberek mindennapi történetein keresztül közelíthető meg a legjobban. Ezért keresem az olyan helyzeteket és témákat, melyek kimenetele »többesélyes«, melyek nem erőltetett válaszokat sugallnak, hanem kérdések megfogalmazására kényszerítenek.”

Első látásra megdöbbentők az Iné Slovensko által elénk tárt képek; a hóba vizelő angyal vagy a földönkívülivel vitatkozó portás méltán csal mosolyt a szemlélő arcára. Mélyebben belegondolva azonban beláthatjuk, hogy ezek a képek pontosan azok elé tartanak görbe tükröt, akik hitüket tekintve leginkább kishitűnek nevezhetők; akik alól kihúzták a talajt, és nem tudnak mit kezdeni a hirtelenjében nyakukba szakadt szabadsággal.

Ismét Korniss Pétert idézve, „a fotográfus dolga az, hogy kérdezzen, és megállapítsa a diagnózist”. Andrej Bán e téren rendkívül alapos – az általa felállított diagnózis gyógyítása viszont jóval összetettebb feladat.