FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XXIV. / Mozgókép

Mindig így képzeltem a Pont Neuf-öt, ha emlékezni kellett, ilyen uitzbélás rideg előkelőséggel tűnt elő a városi tér túlparti panorámájából. A Pont-Neuf szerelmesei című filmben az Új híd azonban nem az én hidam volt. Nem ilyennek látom a múlt emlékeként, hiába ugyanaz a tér és a forma, a filmben szereplő híd az álmaim hídja, ahol minden tér és forma egyszeri, mert minden álom egyszeri. Nem lehet bele visszamenni, akárhogy térsz is vissza a Pont Neufhöz állandóan. Álmot látni olyan, mint a jövőre emlékezni. S mivel a jövő bizonytalan, az álom csak az esetlegest mutatja. Akár a kulissza.

A Pont-Neuf szerelmesei film valóban álomszerű. Már Juliette Binoche tekintete az, nemcsak a története. A felújításra évekre lezárt Új hídon köt ki, igazi határhelyzetben: Michèle-t, a félőrült festőnőt a teljes megvakulás fenyegeti, új hajléka az utca helyett a híd lesz. Azt azonban már két hajléktalan lakja, egy fiatal Alex (Denis Lavant), akit idősebb társa, Hans (Klaus Michael Grüber) próbál megóvni alkoholizmusától, és esténként, hogy aludni tudjon, ampullákkal látja el. A film kezdőképei brutálisak – vacsora mellé ne nézzük! – Alex vonszolja magát delíriumban végig az út közepén, míg össze nem töri magát, és egy szállóra be nem gyűjtik. Ő lesz a hősszerelmes.

Az álomszerű expressziók káprázatos képsorokat is produkálnak, a legikonikusabb a nagy francia forradalom évfordulójára rendezett tűzijáték a hídról nézve, majd a főszereplők vízibiciklizése a fényszökőkutaktól villódzó Szajnán. Vagy táncjelenet, amikor a páros részegen táncolja végig a hidat a modern és a társas tánc elemeit kombinálva a leghétköznapibb mozdulatokkal. Meg a lángoló reklámplakátok a metrófolyosón, amelyek által Michèle-t kerestették, és amelyeket Alex felgyújtott, mivel nem akarta elveszíteni a lányt.

Nemcsak a látvány álomszerű, de a történet is úgy bonyolódik, hogy minden fordulópont válaszok helyett újabb kérdést szül. A csellista a metróban valóban Michèle exbarátja volt, és valóban megölte őt? Aztán a vakság: tényleg szemsebész lett Michèle-ből? És tényleg lefeküdt Hansszal a képtárban a Rembrandt előtt?

A pár évekkel később találkozik az Új hídon a hóesésben, miután Alex letöltötte börtönbüntetését – a plakátokkal ugyanis a plakátragasztó embert is sikerült akaratlanul felgyújtania. A Pont-Neuf szerelmesei ebben a történetben valóban hídjai egymásnak, átvezetik a másikat a saját életálmukba. Mert ott áll a híd minden jelenet mögött, nemcsak mint kulissza, de mélyértelmű szimbólum. Vagy talán minden szimbólum kulissza?

A híd kulissza is, nem is a filmben – ezúttal a szó szoros értelmében. A Pont Neuf lezárását forgatás miatt ugyanis csak 21 napra engedélyezte a Prefecture de Police. Így aztán a híd és a Szajna mását a part menti épületek homlokzatával együtt külön megépítették Montpellier-től nem messze. A képkockákat nézve azonban csak találgathatunk, mikor vagyunk az igazi hídon, és mikor annak másán. Akár az álomban. Meg az életben.

A szerelem kérdéseit veti fel a híd a magyarra csacsi módon A szív hídjaiként fordított filmben. A The Bridges of Madison County hasoncímű regény adaptációját Clint Eastwood rendezte, s ő alakítja a kissé megfáradt hősszerelmest, a kóborló, világot járt fotóst a filmben. Aki egy napon eltéved Iowa állam Madison megyéjében, és a törődött családanya, Francesca birtokán köt ki, míg az ő szeretett családja épp nyaral. Robert a megye hídjait fotózza megrendelésre. Minden készen áll egy viharos és életet felforgató szerelmi drámához.

Az isten háta mögötti, tanyasi, rurális Madison megyében a 19. század végén több fedett fahíd is épült. Különös látványt nyújtanak. Nem sikerült rájönnöm, vajon miért kellene egy hidat fallal, tetővel fedni, hogy úgy nézzen ki, akár egy elegáns fészer. De talán éppen az az érdekes, hogy el lehet rejtőzni a hídban. Amelyet Robert fényképezőgép-lencséje figyel, míg Francesca eltűnik a deszkái mögött. A híd éppúgy megfigyelt objektum, akár a másik.

A forgatókönyvíró és színészeink is többet tudnak attól, hogy a közhelyesnek hangzó történetet ellaposítsák. A belső harcokat a részletgazdag pszichológiai mélyfúrásnak beillő helyzetek mozzanatai táplálják. A fotózott, megfigyelt híd körüljárása mintha a friss szerelmesek dilemmáját járná körül. Átkelni a hídon mindent magunk mögött hagyva a csábító és ismeretlen, a vonzó, de kiszámíthatatlan túlpartért?

Meglepően kevés filmben játszik a kulisszánál, térnél fontosabb szerepet a híd. E két alkotásban mintha maga is szereplő lenne, sokarcú szimbolikus képződmény jelenik meg. A legtöbb háborús filmben a híd stratégiai pont, kiélezett határhelyzet, azaz mint frontvonal jelenik meg, s felrobbantás fenyegeti. Gondoljunk csak A híd túl messze van, a Híd a Kwai folyón, vagy a Ryan közlegény megmentése című ikonikus filmekre. A híd felrobbantásáról, meg a kultikus jugó partizánfilmről, a Neretvai csatáról esett már szó e sorozatban.

Az amerikai háborús filmek hőskultuszától sokkal többet tud az 1959-es nyugatnémet Die Brücke című film, amely hasonlóan a híd megvédése, a szövetségesek előrenyomulásának feltartóztatása és a híd felrobbantása körül bonyolódik. A főszereplők azonban suhancok, azaz leventék, akik a szövetségesek bevonulása előtti napon kapják meg a behívójukat. A terv látszólagos, látva a közállapotokat és erőviszonyokat, a feltartóztatást itt senki sem veszi komolyan. Kivéve a kamaszokat. Ők naivitásuk, a háborús propaganda, vagy talán csak városkájuk, hazájuk iránti odaadás miatt utolsó leheletükig védelmezik a hidat minden rendelkezésükre álló fegyverrel. A hidat – életük, játékaik, rejtekhelyeik, szerelmi találkáik terét. A hét srácból hat teljesen feleslegesen hal meg egy vesztes háború irracionális valóságában. Tisztaszívű hősök, vagy a butaság áldozatai?

A hidat végül nem sikerül felrobbantani. Mellesleg a dél-cseh határhoz közeli Cham hídja, ahol a nevesítetlen kisváros történetét forgatták, már nincs meg, lebontották, majd 1995-ben újat építettek a helyébe. Persze itt is, ahogy a madisoni Roseman Covered Bridge-nél is, amelyet három évvel korábban renováltak, vagy a Pont-Neuf hatalmas makettje esetében a filmes fikció szempontjából teljesen irreleváns a valós híd. Ezekben a filmekben a híd sosem kulissza, hanem szinte észrevétlen lényeg.

A lényeg, hogy életálmunk képei peregnek, akár a pillérek lábánál megtörő hullámok, hogy objektívünk a híd járókelőire fókuszál, arra várunk, hogy nagyjelentünkbe belépjen a másik. De a híd csak ott áll a kamera alatt, moccanatlanul, minden mindenen túl, minden mögött tölti ki a mozgóképet.