FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XXII. / Alatt

Mert valóban a híd alatt aludtunk. Nem úgy, mint a hajléktalan, ifjú Juliette Binoche a Pont Neuf szerelmesei című filmben, aki valóban – illetve fiktív módon – a híd alatt aludt. Híd alatt aludni mindig valami alávaló, alantas, hiszen legfeljebb lakni lehet a hídon. Ez pedig tipikus középkori szokás volt, a firenzei Öreghídon ez máig látható.

Aki a híd alatt alszik, annak befellegzett – mondtam egyszer Pének a szállóigére – onnét már nincs kiút, híd alól nem lehet feljönni. Olyan, mint a sír. Eszembe jut a Montmartre temető, szinte idilli hely a zajos város közepén, de hupsz, egy híd alatt kell átmenni a temetőben. A kép káprázatos: odafenn járnak-kelnek az elevenek, akik majd valaha egyszercsak így, a végső helyen fognak nyugodni. Ott ágaskodik felettünk a vashíd, amely a temetőn ível át. Súlyos lábakkal teper a sírkápolnák közé. Mondhatni, beletehénkedik a végső nyughelybe, s ha ez még nem lenne elég, iszonyú zajt is csap, robog rajta minden. Ez alatt a híd alatt menjen aztán az ember Heine sírjához.

Annak ugyan nyugalma nem sérült, ellentétben az apró sírkápolnákkal, amelyek előtt az embernek az az érzése, nem egyenesedhetne ki rajtuk anélkül, hogy be ne verné a fejét – a hídba. Két, korábban jól menő színpadi szerző mellett itt volt Henri Beyle sírja is: ám Stendhal rajongóinak egészen 1962-ig kellett azért kardoskodniuk, hogy erről az alantas helyről a temető szebbik részébe exhumáltassák, avagy transzhumáltassák a maradványait. Stendhal már majd ötven éve halott volt, mikor hidat húztak föléje. Igaz, Párizs demiurgosza, Haussmann báró már a huszadik évforduló alkalmával próbálkozott – na nem mintha keresztbe akart volna tenni a megboldogultnak –, de elsőre nem sikerült keresztülvinnie az akaratát.

Híd alatt alszunk – rándulok vissza a jelenbe –, de nem az örökkévalóságig, mindössze csak pár napot. S Párizs helyett Prága. Jé helyett Pé. Pont Caulaincourt helyett Nuselský most.

Már az első alkalommal megcsodáltam a magasan az utcafront, a klasszicizáló épületek homlokzata fölött húzódó, nem is ívelő hidat. A szimmetriák és párhuzamosok ege-földje között robogott velem a villamos Spořilov irányába, mikor Ához mentem.

És micsoda érzés átsétálni rajta. Hosszú, akár a végtelenség. Magas, akár a relativitáselmélet. Magasan az emberek feje felett. Tetők felett. Levizelni róla. Csak egy madárka. Mondják. Kötéltáncolni a korlátján. Vagy leugrani róla. (Magasított vasrács keríti a járdát odafönn. Nem véletlenül.) Vagy alatta aludni.

A klasszicizáló utcasor megszakad a híd alatt, épületeket kellett lerombolni a pillérek miatt. Egyedül ez a ház úszta meg, ez nem volt útban. Két pillér közé esik, csak részben áll a híd alatt. Éppen azzal a részével, ahol a mi szobánk van.

„Előfordul, hogy néhány nagy gondolatot annál nehezebb megvalósítani, minél kétségtelenebb általános hasznuk. Azért van ez így, mert kétségtelen haszna folytán az efféle gondolat közvetlen érdekévé és később talán személyes ügyévé válik az emberek szélesebb körének, amely aztán megnehezíti a gyors megvalósítás előkészítését” – olvashatjuk a késői normalizáció korának olajozott cseh nyelván a prágai hidak könyvében. Lebegtet és ködösít, rejtegeti a szükséges megelőző aszanációt. Az aforisztikus kezdés filozofikuma azonban gyorsan a valóságba tér, mind történeti, mint szerkezeti szempontból kimerítően tárgyalja a Klement Gottwald hidat – mert harmincöt éve még így hívták. A párttitkár halálának huszadik évfordulóján indult meg a forgalom a hídon.

A Nuslei-völgy hídjáról ugyan már a századelőn, ötven évvel a párttitkár halála előtt gondolt egy nagyot Jaroslav Marjanko, a főpályaudvar acélszerkezetének tervezője, s elkészítette egy acélhíd tervét. Az acél ment ekkor Monarchiaszerte. De éppen a Monarchia halála esztendejében Stanislav Bechyně egy vasbeton híd tervével rukkolt elő. Ebből sem lett semmi. 1926-ban pályázatot hirdettek, ahogy 1933-ban is. Volt miből válogatni, bár a győztes pályamunka mindkét alkalommal puszta terv maradt. Az elsőn a Republika dinamikus eleganciája látszik, afféle „budovatelský nadšení”. A másik már gazdaságilag válságos időkben fogant, nem utolsósorban azért, hogy munkát adjon: puritán, költségkímélő, funkcióelvű – újra Bechyně pályamunkája. Mellesleg Bechyně később pont 1973-ban halt meg, amikor a híd végül is megépült. Az 1938-as pályázat tervét a republika szétesése és a világháború már eleve ellehetetlenítette.

Alapvető probléma minden esetben a híd anyagának kérdése volt. Az első két pályázaton két első helyet hirdettek: egyet egy acél-, egyet pedig egy vasbeton hídnak. A harmadik esetben az utóbbi mellett döntöttek. A betonhíd csak ívhíd lehet, míg az acélhíd gerendahíd – pillérek a hídtesttel derékszögekkel. Utóbbinál kevesebb házat kellene lerombolni, gondolták. Hogy mennyire volt igazuk, az a mai gerendahídon látszik: egyetlen házzal lenne csak kevesebb, a némileg híd alá lógó miénkkel. A híd alól nyílik ablakunk: lenn az utca, fenn a híd. Mellettem a Vyšehrad alatt tovafutó vasút – robaja sokkal bántóbb, a hídé csak távoli mantra.

A döntést a felelősök végül addig odázták, mire feltalálták a feszített vasbetont, s a kérdés, ahogy keleten lenni szokott, magától megoldódott. Az 1959–1961-es kétfordulós pályázat győztes tervét 1964-ben jóváhagyták. A híd tehát horizontális lett, szigorúan paralel, avagy maradiul: igënyës. A feszített vasbeton tartós, nem fog olyan hamar szétpotyogni, mint annak maradványai, akiről elnevezték – mondom Pének az udvaron, és felnézek, mintha napoznék. De hidazok. Felettem homlokegyenest a híd magasa.

A legcsodálatosabb mégis akkor volt, amikor elhagytuk a szobát, a házat, és felkapaszkodva a lejtőn a híd szintjére a Vyšehrad megállóban felszálltunk a C metróra. Dehogy a kilátás! A tudat, hogy a metró a híd gyomrában halad, és bár nem látni ki, szorongva suhanunk haránt az emberek feje felett – a földalattin.