FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XXI. / A lakozás

Ezt teszi IV. Henrik király lovas szobra is a híd közepén, az előtte kitárulkozó Dauphine tér felé néz. Azt is ő építette, miután a Pont Neuf építésekor a Szajna szigeteit művileg egyesítették. Ezt a nyúlványt szeli át az Új híd, amely így nem is egy, de két, vagyis kettős híd. Két fél ad ki egy egészet – akár a Szajna jobb és bal partja Párizst.

Van egy fénykép Julio Cortá­zarról, a híd egyik félkör erkélyének kőpadozatán ül és mereng. Bámul felfelé. Talán éppen egy újabb paradoxonba torkolló történetet szövöget. Vagy csak figyeli a pofákat, a világi zajlást maga körül. Mögötte a bal partból egy darab, a Művészetek hídja látszik, és a folyóba nyúló földnyelv, az a park, amely a Cité művileg alakított szigetének a vége, amely a király szobra mögött húzódik. Csak a fűzfák ágai lógnak a képbe a sziget végpontján. Ugyanezt látom egy szelfin, amelyet akaratlanul is pont itt készítettem, amikor először jártam a hídon. És ugyanígy lehetnek ezzel mások is, akik itt a kőpadra ültek, hogy megörökítsék a pillanatot. A pillanatot, amely elsodródik a híd alatt. És a hídon.

Igazából jelentéktelen pillanat volt leülni ott, azt hiszem, semmi értelme nem volt a rövid merengésnek, míg a híd forgalmát figyeltem és eszegettem a reggeli croissant-om. Másik alkalmat választok. Vissza akarok menni tavaly ilyenkorra, vissza a Pont Neuf és a király lovasszobra mögötti nyúlványhoz, a parkba, amely mélyen Szajnába nyúló nyelve a Cité szigetének.

Idejöttem, a flanőrök menedékébe merengeni, hogy átgondoljam azt, amit idesodort Saint Germain-ből, B-tól. Leültem egy padra, a történteken töprengtem, az előzményeket feltárva, a következményeket latolgatva az események sodrását figyelve. Az időt húztam, lakoztam, ahelyett, hogy elindultam volna J-hez a túlsó partra. A fél hídon már átmentem, félúton B. és J. azaz két találkozás között, az előtt és az után közti felfüggesztett pillanatban. Maradtam, félig átkelten, a bal és a jobb part között, azt akartam, hogy a mostból ne adódjon majd, s ne legyen a hidaknak végpontja.

A hidak útja köveken és embereken át vezet, s hiába kétirányú, haladni csak egyfelé lehet. Megállni a híd közepén olyan, mint tettek nélkül lázadni az élet törvényei ellen. Felfüggeszteni és viszonylagossá tenni a haladást. Bámulni a lenn sziszegő hullámokat vagy az átkelő pofákat. A kiugró erkélyeket éppen e paradoxon miatt építették: hogy az átmenet helyének közepén leledzeni lehessen. Vagy lakozni, mint a hajléktalanok a Pont Neuf íveinek tövében a Citén.

Lakozni inkább, itt a király lovas szobrának fara mögött, vagy az egyik kőerkélyen, mint Cortázar, vagy itt, a mascaronok árnyékában a Cité nyelvén. Hemingway említi a parkot a Vándorünnepben mint sétáinak egyik kedvenc helyszínét. Bár a gesztenyefák, amiket leír, talán nem ugyanezek. A halászokkal pedig már nemigen találkozunk, goujon-t sem sütnek hirtelenjében a friss fogásból, hogy Hemingway-jel ropogtathassuk.

Odalenn a mascaronok grimaszolnak, idefenn mindenféle pofákat látunk, ahogy jártukban-keltükben áthaladnak a hídon. Folyamatos találkozásnak vagyunk kitéve. „Az új híd az a városban, ami a szív az emberi testben, a mozgás és a keringés központja; a lakosok és idegenek dagálya és apálya olyan sűrűn öntözi ezt az átkelőhelyet, hogy ha találkozni akarunk azzal, akit keresünk, elég naponta egy órán át ott sétálni. Itt strázsálnak a besúgók, s ha néhány nap múltán sem csípik el, akit kiszemeltek, határozottan állítják, hogy nincsen Párizsban.”

Írja a hídról Sébastien Mercier a Tableau de Paris című könyvében 1781-ben. A besúgókon kívül – derül ki Mercier beszámolójából – mindenféle pofákkal találkozhatott az ember, zsebesekkel, árusokkal, sarlatánokkal, csalókkal, erőszakos verbuválókkal. A városi legendák és anekdoták, amelyeket olvasunk, még elevenebb képet festenek a színjátékról, amelyet a kor rendezett a hídon.
„Pont Neuf, találkát nálad ad / szélhámos, lator, potya had, / s naponta rajtad lép színpadra / kenőcs- meg flastromárus banda; / cselleng itt borbély, fogra leskel, / kerítő házal szép szüzekkel, / jár körötted könyvárus, ócskás, / s ki fújja a legjobb nótát, / meg aki argóban fecseg, / s gaz mesterségű mesterek” – írja a 17. század közepén a Paris burlesque ciklusában a félnevű Berthod költő (keresztneve ismeretlen), egy a kor versiparosai közül. A Tolvajvilág a Pont-Neufön valóban mintha egy színpadi előadást írna le.  

Későbbi korokban a híd már gáláns találkozók helye volt, a romantika idejében a híd veszélyes népségének már nyoma sincs, csak egyetlen találkozást szokás várni a hídtól, az igazit – s majd a meghitt andalgást. A legszebb vers, amelyet a Pont Neufről írtak, Louis Aragoné. „Sur le / Pont / Neuf j’ai rencontré / Mon autre au loin ma mascarade / Et dans le jour décoloré / Il m’a dit tout bas / Camarade” „Az Új / hídon / találkoztam távoli másommal, álarcommal / s e kifakult napon / így szólt egész halkan / bajtárs.” A sanzonszerű dal találkozások láncolata, a versszakok mégsem jelenetek, inkább felismerések. Ráébredés arra, hogy önmagunkra ismerünk minden másikban, hogy az idegen arc tükrében énünk magunkkal szembesül.

Hídon nem lehet lakozni. Csak átmenetileg elmerengni, elmerülni a maskarádéban. Csak találkozni lehet. Aztán megcsörren a telefonom. Nincs mese, át kell mennem a másik partra, és egy fél híd még előttem van. „O mon passé désemparé / Sur le / Pont / Neuf”.