FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XVI. / Az ördög

Josef Svátek Prága legendáriumában említi a Nepomuki Szent János ünnepén a vidékről Prágába érkező zarándokok szokását, hogy megszámolják a szentek szobrát. A vállalkozás állítólag mindig kudarcba fulladt, így aztán a vidékiek arról ismerték meg az igazi prágaiakat, hogy ők pontosan meg tudják mondani a szentek szobrának számát a hídon.

A prágai kőhíd, aggsága mellett, éppen a szentek szobrai miatt érdekes, amelyek a 18. század vége felé kezdtek feltünedezni. A híd igazi spektákulumot kínál, minden lépés máig a barokk meraviglia, a csodálkozás performanszát ismétli. A szentszobrok a kor lenyűgözőre, csodálatosra, irracionálisra, bizarra, sőt, képtelenségre való érzékenységét tükrözik. E rajongás itt a szokásosnál is egzaltáltabb volt: a mártír szent, Nepomuki János barokk kultuszának köszönhetően a búcsújárás részévé vált az átkelés a hídon.
Nemcsak keletkezésük ideje, de alakjuk is sokféle. A bizarrabbnál bizarrabb szimbólumok, az egzaltáció fantazmagóriái, a hév lánglövelő szenvedélyétől görcsben rángó képzelmények és képezmények mellett találunk jámbor egyszerűségben fogant, vagy  világossággal fényeskedő komor szobrokat is. Korok lenyomataként, letűnt mentális világok régészeti tanújeleként is olvashatók a szobrok. Pláne az odakerülésük epizódjaiból fűződő történet, amely szobronként újabb stációval és epizóddal folytatódik. A szentszobrok zöme a 18. század elején került ki Ferdinand Max Borkoff műhelyéből, míg a legfiatalabb darab a pogány cseheket és szlovákokat térítő Szent Cirill és Metód szoborcsoportja, amely a köztársaság létrejöttének tizedik évfodulójára készült. (A helyén Borkoff Szent Ignác szobra állt, amely még a múlt század végén egy áradáskor esett a folyóba, s ma Prága város múzeumának Lapidáriumában lakik.) „Stavebník: Min. školství a osvěty” – írja a híd könyve, Emanuel Poche és Karel Novotný 1947-es monográfiája a Károly hídról. A szerzőpáros egy teljes fejezetet szán a szentszobrok részletes leírásának, Josef Ehm fotóival kísérve. A régi prágaiak tudása, amely a vidéki búcsújáróktól isteni misztériumként ellepleztetett, közismeret tárgya immár: harminc szobor van a Károly hídon, tizenöt jobbról, tizenöt balról. Ha pedig a szentszobrok a reveláció stációi, a híd bejárása, átjárása maga is misztérium, akár a keresztútjárás vagy a rózsafüzérmondás.

Azon morfondírozok, hogy Franz Kafka, a tősgyökeres prágai, afféle pražský chodec, tudhatta-e a szobrok számát a hídon. Annyi mindenesetre biztos, hogy az átkelés bizarr báját ismerte. „Át a rakparton, kőhíd, kis darabon a Kleinseitre, új híd, haza. Izgalmas szentszobrok a Károly hídon. A nyáridő különleges esti fénye az üres éjszakai hídon” – írja kurta megjegyzésként naplójába 1916. június 19-én. Majd kevesebb mint egy év múlva írja meg egy parabolában a hídember (emberhíd?) történetét, A híd című elbeszélést.
A szentszobrok varázsa mégis a sötét oldal felől inspirálta Kafkát – legalábbis egyetlen témába vágó megjegyzéséből ítélve. Pontosabban a gonosznak a szent cél érdekében való felhasználása izgatta. „Mindenkinek megvan a maga mardosó, éjeket emésztő ördöge, és ez a tény nem rossz s nem jó, hanem ez az élet: ha nem lenne ez az ördögünk, nem is élnénk. Amit tehát elátkoz önmagában, az épp az élete. Ez az ördög az anyag (s alapjában csodás anyag), amit eleve megkap, amiből azután valamit csinálnia kell” – írja Kafka ifjú barátnéjéhez, Minze Eisnerhez szóló levelében. A baráti tanács költői képeként megmutatkozó parabolát a pszichoanalízis papjai bizonnyal megirigyelnék. Minzének, mint mindannyiunknak, ördöge van, s hogy ezzel mit kellene kezdeni, e misztérium magyarázza meg: „A prágai Károly hídon egy szent szobra alatt van egy relief, azon ott a Maga története. A szent ezen a reliefen szánt, és ekéjébe az ördög van befogva.” A reliefen az ördög dühösen, fogát csikorgatva, görcsösen behúzva a farkát, haragosan pillant hátra urára, aki igába fogta. S noha Kafka nem nevesíti, az ördög ura Szent Prokop, a cseh nemzeti szentek között az egyik legkorábbi, a sázavai bencés kolostor első apátja, aki a 11. század derekán élt. A kolostor azon utolsó helyek egyike volt, ahol ekkor még a Konstantín és Metód szláv liturgiáját folytatták a domináns latin helyett. A kutatók szerint Prokop életéről is eredetileg egy ószláv legenda szólt, amely a kolostorral együtt veszett el a 11. század végén, és amelyet nem sokkal később latin feldolgozások sora követett Prokop kanonizálásának idején. Apátunk a megszállottak szabadítójaként remek ördögűző is volt (a Sázava folyó feletti barlangból is több ezer ördögöt űzött el, mielőtt birtokba vette), ezért szerepel attribútumai között a láncra vert ördög – vagy, ahogy a Kafka által említett relief fölötti szobrán látjuk Prokopot főpapi díszben, az eltaposott ördög. A relief bizarr, szántani befogott ördögképe Prokop legendájának egyik epizódjából származik, amely a nép körében a középkortól közkedvelt lehetett, így gyakran ábrázolták e jelenetet.

Igaz, sokminden nem derül ki Minze ördögéről, hiszen csak Kafka válaszlevelét ismerjük. A Minzéhez írt levél előtt nem sokkal Kafka kimásolta a harmadik oktávfüzetből egyik feljegyzését. Talán ez adja meg a levélben szereplő szent és az ördög jelenetének értelmét, a baráti tanács lényegét. „A Gonosz: az emberi tudat kisugárzása bizonyos átmeneti helyzetekben. Tulajdonképpen nem is az érzéki világ az – ami csak látszat –, hanem a Gonosz az, melyet persze a mi szemünk számára az érzéki világ alkot.”

Ha Minze neve a condition humaine foganatja, az ekébe fogás terápiája mindnyájunknak ajánlott: hogy a szentek nyomába érhessünk, démonkáinkat kell a cél érdekében igába fognunk. Vagyis, ha ördögünk van, éljünk vele, mint Szent Prokop a hídon.