FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XIV. / Hídember

A leírás egyáltalán nem egy hídra vonatkozik ugyanis, hanem egy emberre, aki híd. Már a kezdőmondatokban: „Merev voltam és hideg, híd voltam, szakadék fölött. Innen a lábam ujja, onnan a kezem fúródott a morzsalékos agyagba, megkapaszkodtam jó erősen. Kabátom két szárnya verdeste oldalam.”

Ezt az emberből lett hidat az elhagyott hegyi vadonban, „az úttalan magasban”, ahová hegymászó sem téved, amelyet „térképek nem jelölnek” elég nehéz a prágai kőhídra vonatkoztatni. A Kecske hídba azonban valahogy mindig beleláttam a Kafka-parabolában szereplő hídember leírását. A szirtek alatti szilaj sziklákat átfogó elegáns félkörívű kőhíd valóban olyan, mintha egy ember hajlana a folyó fölé. Persze, nem erről van szó. Nem az emberi hídról, hanem a hídról, aki ember. Nem ami, hanem aki.

A Kecske hídhoz egy másik irodalmi híd-parabola jobban illene. Ivo Andrić Híd a Drinán című regényébe beépített legendára gondolok, amely szerint miután a Sejtán látta a teremtés gyönyörűségét, az ember rovására Allah művében kárt tett. Addig a világ sima volt és kerek, Édeni kert, de miután karmait belemélyesztette, áthatolhatatlan hegyek és völgyek keletkeztek, szakadékok és folyók választották el az embereket. „Mikor az angyalok látták, hogy a nyomorult emberek nem tudnak átkelni a mélységeken és szakadékokon és nem tudják munkáikat elvégezni, hanem csak kínlódnak, s egyik partról hiába kiáltoznak a másikra, ezeken a helyeken kiterjesztették szárnyukat, s az emberek az angyalszárnyakon át kezdtek egyik partról a másikra járni.”

Az angyaloknak (meleci) éppúgy nincs szárnyuk, mint ahogy nincs olyan ember, aki partba kapaszkodva, s a folyó fölé hajolva híd lehet, míg a kabátja verdesi oldalát. Kafka hídja nem híd, ugyanakkor ember sem lehet, hiszen az áthidaláshoz óriásnak kellene lennie, és az az idő, amely során várakozik, sem emberi idő. Talán angyal Kafka hídja, csak angyalszárnyak helyett „kabátja két szárnya verdesi oldalát”, mint ahogy Damielnek is a Berlin felett az ég című Wim Wenders-filmben.

Kafka mintha a gyermeki (szerep)játék fantáziaképei felé rugaszkodna el a valóságból, s parabolája most is kifordított, paradoxonba vagy nonszenszbe fulladó tanmese. Andrić naiv legendája folklór-alkotásként épül a műbe, az eredetmondák klasszikus esete. A történetet Alihodzsa meséli: „Az én megboldogult édesapám hajdanában Seh Dedijétől hallotta, s gyermekkoromban nekem is elmesélte, mióta van híd ezen a világon és hogyan keletkezett az első.”

A játék fantáziaképe és a mesék hallgatása a gyermeki világba utal, oda, ahol a jel és jelentése még nem válik el egymástól. Kafka hídja, aki monológszerűen önmagát beszéli el, valamiféle emberfeletti ember, s a vallásos legendáktól és Wenderstől kiindulva az angyalok is felfoghatók ilyeténképp. Szinte bizonyos, hogy a Kafka-szöveg hídemberét Nietzsche Zarathusztrája inspirálta – az olvasmányélmény reflexióit a Naplókban is megtaláljuk. A műben olyan mondatokat olvasunk, mint „Ami nagy az emberen, az az, hogy ő csak híd és nem cél: amit szeretni lehet az emberen, az az, hogy ő általmenés és lemenés.” Más helyen: „Csak hidak vagytok: ám hadd keljenek át rajtatok magasabb fajtájúak.”
A hídemberben mintha az ember feletti ember ideája, az angyalok képzete, s végső soron a szentek legendái egyesülnének. A két part, amelyet a hídember összeköt, tehát a metafizikus és az anyagi lét, ám nem önmaga, de mások, az átkelők számára teszi.

És éppen az átkelés kudarcáról szól a Kafka-parabola, arról, hogyan szakad le a híd, s veszíti el ezzel önvalóját: „Híd még a világon soha máshogy nem szűnhetett hídnak lenni, csak ha beszakadt.” A hídhoz, amely hihetetlen hosszú ideje várakozik, egy este átkelő közeledik („első volt-e, az ezredik este-e, nem tudom”). Az átkelésnek tétje van: „Feszülj, híd, készülj, korlátja-nincs gerenda, tartsd meg jól a benned bízót. Lépteinek bizonytalanságát egyenlítsd ki észrevétlen, ám ha meginogna, tárd fel igazi lényed, s repítsd, mint egy hegyi isten, biztos partra.” Az átkelő azonban átrendezi a híd kabátjának szárnyait, botját pedig üstökébe mélyeszti, majd páros lábbal teste közepébe ugrik. A híd, az átkelő kilétére lévén kíváncsi, megfordul: „megfordult a híd… s már hulltam, hulltam”.

Andrić tanmeséje arról szól, hogyan lettek hidak a világban, azaz, a híd-angyalok végül megtanították a hídépítés tudományát az embereknek. Ehhez picit hasonló, noha nem a világ, de Avignon kőhídjánk eredetére vonatkozó szentlegenda Saint Bénézet, azaz Hídverő Szent Benedek története. Egy szegény pásztorgyereket Avignonba küld az égi szózat (vagy Krisztus jelent meg álmában), hogy ott a Rhône folyón hidat emeljen. Hiába szabódik, hogy vagyona filléres. Angyal vezeti a városba, ahol előadja a kérését. Természetesen kinevetik, ám a bíró gúnyolódó szavára könnyedén vállára kapja az ormótlan követ, amelyre az rámutatott, hogy kérésének megfelelően a híd alapköve legyen. A csoda megtörte az emberek szívét, akik ezután tömegesen tódultak hidat építeni. Így épült fel a 22 pilléres híd. Saint-Bénézet egyébként a középkori hídverők szerzete (fratres pontifices) megalapítójának számít. Mivel a szentet végül a hídba temették, századokkal később, amikor egy áradás alkalmával beomlott a híd egyik része, épségben találták meg Bénézet testét – tartja a jámbor hagyomány. De nem jelentett garanciát, hogy szent műve a híd, a gyakori áradások és megpróbáltatások során végül is beomlott, s a 18. században sorsára hagyták. Ma is csak három íve áll, a folyóban végződő pillére felett Szent Miklósnak szentelt kápolna áll.

Ám vidékeinken Szent Miklós vagy Benedek helyett Nepomuki János a hidak védőszentje, szobra gyakran tűnik fel régi hidakon. János a híd szentje, mártírja, hiszen a prágai kőhídról vetették a folyóba. Noha a Károly híd és Kafka A híd című elbeszélése közötti párhuzamok erőltetettek, egy összefüggés azonban mégis ide kívánkozik: a monda szerint azon a helyen, ahonnét Jánost levetették, beomlott a híd boltíve.

Ne tévesszük össze az okot az okozattal. A túlsó partra átvezető hídemberek kudarca nem az összeomlás, hanem az elutasítás. Nepomuki esetében ez az elutasítás a vesztét okozza: lezuhan. S nyomában a híd. Az átívelő hídember az általmenést szolgálja, ám amikor végre megérkezik az átkelő, akiért híd a híd, a végzetes elutasítás mozdulata után összeomlik. Beszakad, azaz megszűnik hídnak lenni: „éppen róla álmodtam hegy és völgy fölött – páros lábbal testem közepére ugrott”.