FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XIII. / Megosztás

A híd egyszere célelvűségében konkrét, ám szimbolikus is: mindenkit egyenlően szolgál, s előtte mindenki (másságában is) egyenlő. A szöveget gyakran idézik a monográfiák a Híd a Drinán gondolatiságának és szimbolikájának előzményeként. Éppúgy, mint a korai A jeltelen híd (más, s pontosabb fordításban Híd a Žepán) című novellájával együtt. Retrospektív szempontból a novella, akár egy mesteri miniatűr, előtanulmány lenne a húsz évvel későbbi nagyregényhez képest. Az epigrammatikus tömörség és a hömpölygő prózaköltemény arányát mintha az írás tárgya jelölné ki: a falu és a Žepa folyócska szurdoka fölé emelt keskeny egyívű kecses híd, valamint a regény Višegradjának tizenegylyukú hídja.

A novella fiktív Juszuf vezírének alakjában már Szokolovics Mehmed fő motívumai összpontosulnak. A sűrített szerkezet azonban Juszufot sokkal titokzatosabbá teszi: a híd tarihját eltörli, talán az egó, talán a földi hívságon való győzelem jeleként – a Žepa hídjának története (ellentétben a regénnyel) így a novella végére a híd névtelenségének történeteként is olvasható. Részben szintén a műfaji adottságoknak tulajdonítható, hogy a novellában sokkal megragadóbbra sikerül nemcsak a híd építtetője, de a híd építészének alakja is. Juszufhoz hasonlóan ő is titok, északfok, idegenség. Az ő szempontjából az írás művésznovellaként is olvasható: a Žepa hídja az alkotás iránti odaadást és elhivatottságot is jelenti. Az építtető és az építész nélkül sosem készülne el az idézett esszében a legnemesebb emberi alkotásnak nevezett híd. Mindketten csodabogárnak számítanak a külvilág szemében. A cselszövésektől és összeesküvéstől rettegő Juszufot irritálni kezdi a bársony tapintása és a gyöngyház látványa, az olasz mester pedig nem eszik húst, majd mikor a híd felépül, mintha csak valami ősi tabut teljesítene be, úgy hagyja azt sorsára, hogy hátra sem néz. A tabu azonban fonákjára fordul: mielőtt Sztambulba érne a mester, útközben váratlanul meghal kolerában – halálával tehát életének hídja ér át a túlsó partra. Az ő nevét elmossa az idő vad árama, Juszuf vezír pedig önmaga mond le az emlékezetről.

A Híd a Drinánban ugyan a novellához képest sokkal szemérmesebben artikulálja az emlékezet kérdését, de mégiscsak az egyik fő dilemmája. Az idő és emlékezet működését látjuk a történelmi események folyamát olvasva éppúgy, mint a legendaképződésnél és formálódásnál, amelyet oly érzékenyen jelenít meg a regény eleje a hídhoz kötődő építési mondák feldolgozásával. E szempontból Andrić írásművészete a múltat és a jelent hidalja át, hiszen az írás mindig emlékezet-aktus.
De mi történik akkor, ha az emlékezetpolitika kisajátít vagy éppen kizár egy-egy életművet? Andrić írásművészetének posztjugoszláv recepciója érzékletes példája ennek. Az ország széthullásával ugyanis az ő életművén való osztozkodás, határmegvonás, kizárás és kisajátítás is megindult. A szerző, aki Jugoszlávia képviseletében kapta meg a Nobel-díjat, a kirekesztésen alapuló nemzeti identitások számára éppen híd-valójában vált nemkívánatossá.

Kié Andrić? Katolikusnak keresztelik, és iskolai bizonyítványaiban horvátként vezetik. A világháború idején azonban szerbként identifikálja magát. Az igazsághoz azonban hozzátartozik a szolidaritás gesztusa is, Jugoszlávia nácik általi feldarabolásában ugyanis a szerbek viselték az agresszió legnagyobb súlyát, míg a Független Horvát Állam – Bosznia és Szerémséggel megnövelve – fasiszta bábállammá alakult a Tiso féle államhoz hasonlóan. A világháború után jugoszlávként hivatkozik magára. Írásaiban az ekavicát használja, azaz azt a dialektust, amelyen a szerb nyelv alapszik (kivéve a dialogikus részeket, amelyekben a Boszniában használatos ijekavicában beszélnek a szereplők). A fényes nemzetközi diplomatakarriert befutó író kizárólag Boszniáról írt – Marko Krneta ferences szerzetesről éppúgy, mint a szerb Siman parasztról, vagy Mustafa Mađarról, vagy Sinan dervisről. Kié tehát Andrić ebben a nagy osztozkodásban? Vagy életművét éppúgy láthatatlan határ kell, hogy felossza, mint Boszniát a daytoni békeszerződés óta?

A posztjugoszláv nacionalista irodalomtörténet-írás számára a hidak írója nemcsak kényelmetlen kérdés, de kimondottan a másik gyűlöletének szelepe: az életműbe ugyanis remekül projektálhatók a nemzeti identitás frusztrációi. A horvátok számára Andrić áruló. A szerbek számára pedig jövevény, nem „igazi”. A legproblematikusabb mégis a bosnyák recepció. Már Muhsin Rizvić A bosnyák muszlimok Andrić világában című 1996-os monográfiában felveti a problémát. Újabban pedig Rusmir Mahmutćehajić villamosmérnökből lett irodalmár-polihisztor monográfiája borzolja a kedélyeket. A könyvben a szerző egyrészt a muszlimok/bosnyákok orientalizálóan hamis, sőt gyűlölettel átitatott ábrázolását veti Andrić szemére. Ám végül attól sem riad vissza, hogy a bosnyák tömegmészárlások és népirtás ihletforrásának tartsa az életművet. S talán igaz lehet, hogy Radovan Karadžić és bűnbandái hivatkoztak Andrićra (elég nehezen hihető), de vajon mi köze ehhez a szerzőnek?

Andrić valóban nem fest hízelgő képet a muszlimokról. Ám a negatív (kór)képek elsősorban a hatalom által korrumpált figurákat érintik. Vajon Sinan dervis, noha éppen a szellemi tökély elérése vagy bukása a novella tétje, nem méltóságteljes alak? Vagy Fata sorsa a Híd a Drinánban, aki a hídról esküvői díszben veti le magát a lakodalmas menetből, amiért általa nem szeretett férfihez kényszeríti a családja? Talán nem a muszlim nő tisztaságának megható ábrázolása ez? Vagy nézzük csak Siman jobbágyat: talán nem éppen a nyakasság, a frusztráltság életet felemésztő negatív képe? S Marko Krneta jámbor alakja mögött nincs ott együgyűsége, műveletlensége és indulatosságának „bűne”? Ezek szerint tehát Andrić mindenkit gyűlölt? Ha így van, akkor minden hitelességre törekvő irodalmi ábrázolás gyűlöletből kell, hogy fakadjon. Ami persze lehetetlen állítás.

A híd-emberek szálkának minősülnek a kirekesztésen alapuló diskurzusok szemében.