FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Határsáv II.

Követem a példáját. „Azt mondja a legenda egyébként, hogy egyáltalán nincsenek viperák itt az erődben, messzire elkerülik, hála Hadži Mehmed bég mágiájának. Amikor ugyanis az eredetileg magában álló kúlát erődítménnyé alakítva fallal vette körül, a fal oldalaiba összesen nyolc vésett tábla került Allah neveivel.” Ekkor esett le, hogy ezt láttuk odalenn Hutovon a helytörténeti múzeumban. Pontosabban, a kőtábla szabályos négyzethálóra osztott kockákat mutatott, mindegyik rubrikájába egy-egy arab betűt véstek. Ugyanazon betűk követték egymást akár függőlegesen, akár vízszintesen (persze balról jobbra) olvassuk a sorokat – a betűk sorozata ráadásul soronként változik. Ezek összeolvasásából kapjuk meg Allah neveit például: Muktedir (Mindenható), Baki (Örökkévaló), Ehad (Egyedüli). A nyolc kőből csak három maradt fenn, amelyeket a múzeumba szállítottak, de az elveszettekről is készültek korábban másolatok, leírások. „Hagyományos talizmán, ilyesmiket nyugaton is csináltak, főleg a reneszánszban, és asszem, héber változata is van. De szerintem inkább az ellenségtől kellett volna, hogy megvédje az erődöt, kit érdekelnek a viperák.” Ezen a tájon? – sandít rám Jesenko. Értem, költői, nem kell rá válaszolni. 

Másnap ugyanekkor már egy teljesen más típusú erődöt csodálok, vagyis le vagyok nyűgözve, sőt, földbe gyökereztem, Jesenko úgy rángat tovább a város és az étterem felé, én viszont még fotózni is elfelejtek, a városból pedig nem látszik a meredek sziklás domb, amelyre az erőd fala – két soron! – mértani pontossággal kúszik, szeglete súlyosságával kapaszkodik fel rá. Majd átlendül a túlra, s ott a kétsoros fal összeér, majd lefut a lejtőn egészen a tengerig. 

Ston városát, ahol időzünk, szintén e falak fogták közre. Az apró dalmát kisváros a tengerbe a parttal párhuzamosan és hetvenhét kilométer hosszan benyúló Pelješac-félsziget kapuja, itt válik el félsziget és szárazföld. A krónikák tanúsága szerint az 1200 méter hosszú nagy falat mindössze 18 hónap alatt húzták fel, nem is volt olcsó (teljes hossza 7 km), de hát a Raguzai Köztársaságnak nagyon is kifizetődő volt megtartani a félszigetet, főleg Ston városát. A hosszan elnyúló öbölnek hála, itt, a félsziget tövében virágzó kagylóhalászat folyt, nem beszélve a sólepárlásról, amelynek exportja a kincstárat gazdagította. Az ellenséges Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom között megbúvó olaszos kultúrájú tengerész- és kereskedőországot (városállamot?) a part felől nyilván az utóbbi veszélyeztette. 

Maga a Város is félig erőd. Vastag, magas falak mögé bújik Dubrovnik, sarkait óriási bástyák őrzik, a kapuk fölött lőrések vigyázzák az odabenti rendet, az utcák szabályos rendjét, a belső tér kiszámítottságát, amely az emberek találékonyságát a kis terek belakásában tökélyre fejlesztette. Mondhatni, a védfalaktól szinte alig maradt hely azoknak, akiket a város védett. Ez persze látszat, a középkorban Raguza Európa egyik legnépesebb városának számított. Nem csoda tehát, hogy hála az erődítménynek, a Trónok harcához épp e várost találták meg helyszínnek – nem mellesleg a helyi turizmusban új távlatokat nyitott a dolog. Hadži bég hutovoi erődje a köztársaság védelmei rendszerével, a határt jelző falakkal nemcsak eltörpül, de kissé sajnálatra méltónak is tűnik. Mint egy összedobált szalmakazal a gép által kockára hajtogatott bálák mellett. Igaz, minek a falak, ha Allah nevei védik az erődöt! Vajon a gyaur raguzaiak is használnak védelmi mágiát? Persze, a hatalmas birodalomnak efféle védelemre nincs szüksége, a fenséges padisah akár a legyet csaphatná le a pici és idegesítő(en gazdag) államocskát. Megtehetné, csak a rohadt légy mindig kicsusszan… 

Gondolom, miközben citromot facsarok az osztrigára Ston egy éttermében. Nem bírok betelni a falak felséges látványával. Pedig mélyen kiábrándító. Nemcsak a határt törvénnyé iktató ellenségeskedés rakott itt kőre követ, de az üzleti érdek és a gazdagság vágya, leginkább pedig a félelem – a haláltól, a szolgaságtól és kiszolgáltatottságtól, a szegénységtől és nyomorúságtól. 

A határsáv embere (homo li­minalis) állandó félelemben él, s ha mást nem is, legalább szeretné biztosnak tudni az izgő-mozgó határokat, s lehetőleg áthághatatlannak. Ha ez sikerül, a falak túlfelén, ha odasüt a nap, burjánzó virágzás kezdődhet. Művészet, kultúra, művelődés, csupa olyan reneszánsz dolgok, amelyek feltételezik a világra való nyitottságot és érdeklődést, az örömközpontúságot. Hedonizmust akár: „Igyunk még ma éjjel, hiszen hátha reggel jönnek a törökök, oszt annyi nekünk! Nem jutnak át azok a falakon, éber az őrség. S ha igen, beugrunk a hajóinkba, csónakjainkba, és uzsgyi.” A hedonizmus tehát mintha csak az állandó szorongást ellensúlyozná: éppúgy, ahogy a tenger nyíltsága a város tömöttségét és az élettér korlátozottságát. A homo liminalis hedonizmusa itt komorabb és éteribb is annál, mint amit mediterrán savoire vivre-nek gondolunk.