FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Határsáv I.

„Itt már nem él semmi szelíd.” – Mondja Jesenko, amikor lehajt az útról. Szédítő szerpentineken kúsztunk fel idáig, a marsbéli táj sziklacsúcsán kezdődő fennsíkra. Hercegovina szívében vagyunk, talán az egyik legkietlenebb, leglakatlanabb és legzordabb tájékán útban a tenger felé, melytől képzelni sem bírjuk, hány további szerpentin választ még el. Itt már szinte csak kopár szikla van, gyérülő csenevész mediterrán bokrok, aszott fű és szikkadt kóró szegényesen meredez. Kősivatag, sárga, mint a kén. „A kő szülte őket. Ilyen a hercegovinaiak természete is.” A szemközti domb alig zöldült ki. Egy régi bozóttűz nyomai még látszanak az ágakon, a bokrok törzsén szürke sebhelyek. „Jobb, ha ezt magadhoz veszed” – mondja, s kezembe nyom egy hosszú száraz ágat, magának is kerít, a talajt kapargatja vele a léptei előtt. „A viperák miatt. Hogy idejében észrevedd” – teszi hozzá elképedésem láttán. Mögöttünk az oázisszerű és időtlen idők óta lakott termékeny völgy, előttünk Hutovo. Így hívják a városkát, amely falunak is csekély: inkább csak az elszórt házak egy pont körüli koncentrálódásaként lehetne jellemezni. Középütt a templom, katolikus, még szép! „Azt mondják, nincs istenibb hely a világon, mint az a Hercegovina, ahol víz van, és nincs pokolibb, mint az a Hercegovina, ahol nincs.” 

Kis botunkkal lassan bebot­logálunk Hadžibeg erődjének romjai közé. Hutovo volt az utolsó kapetanija (a határmenti szandzsák végvára és környéke), amelyet az ottománok Bosznia-Hercegovinában alapítottak, épp akkor, amikor már a Birodalom düledezett. Az erőd névadója, Hadži Mehmed-bég a közeli Stolac legfőbb famíliájának, a Rizvanbegovićek tagja, 1802-től harminc évig ő volt az első és utolsó hutovói kapetan. „Átkozott család”, mondja Jesenko. Mehmed-bég fivére volt Stolac várkapitánya a bosnyák függetlenséget célul kitűző felkelés idején. Azon kevesek egyike volt, akik az ottománok oldalán állt, ellentétben Hadžibéggel. A régi fivéri konfliktus fellángolt, s Mehmed-bég életébe került a sikertelen felkelés. 

Az erőd nem olyan, mint egy igazi erőd, igazából csak egy falakkal körbevett kúla, azaz torony, pontosabban bástya. Ilyen kisebb-nagyobb kúlákat használtak az ottománok a határokon, ilyeneket találunk a dalmát, az Una menti, de főleg a montenegrói határsávon. Kevés katonát tud ellátni, s nagyban függ az ellátása a környezetétől. Az építmény sem valami masszív – fürkésszük a romokat. Bezzeg a határ dalmát oldalán: erőd-komplexumok. Itt már a határvidéken vagyunk. A Zónák csak most kezdődnek. Falak és kapuk következnek. 

Az egykori határvidéken Neum­ba tartunk, a bosnyák mini­tengerpartra, s a jobb út helyett (mely bár Horvátország területén, a Čapljina-Metković rémes határátkelőjén keresztül vezet) végig bosnyák területen megyünk, Jesenko ugyanis elhagyta a kocsi útleveleként szolgáló zeleni kartont – a biztosítóban Konjicban nem tudtak mihez kezdeni a problémával, mire Mostarba értünk, ott már bezárt a biztosító. Tengeri látkép helyett kietlen puszta, egyenes út helyett végeérhetetlen kacskaringó – de legalább nincs forgalom. A só ősi útján megyünk, amely Ston városából érkezett, és amelybe a török hódításkor az utolsó bosnyák királyné menekült. Ha estére Neumba érünk, oda menekülünk holnap mi is. 

A határsáv embere (homo liminalis) a határt zár alatt tartja, az átmenetiséget állandó készenléttel felügyeli, a haladást leginkább megtagadja. A homo liminalis zárványban él, tudja, hogy sem a környezet, sem az éghajlat, sem a társadalmi feltételek nem adottak egy élhetőbb életre. Éppen ezért különösen erős egy-egy határsáv közössége. A büszkeség, a nyakasság, a mifajtánkkal való összetartás jellemzi, legyen a határ bármely oldalán. Legyen bár krajišnik a határ horvát oldaláról morlak felmenőkkel, vagy akár bosnyák oldaláról a dizdarok és kapetanok ivadéka, vagy épp a Hercegovinából Dalmáciába, azaz törökről velencei földre szökő s zsoldosnak álló uskokok utóda. És a sandžaklijákról még nem is beszéltünk. Persze, a ’90-es évek változásai óta, amikor a határok megint csak izegni-mozogni kezdtek, sok minden megváltozatott. A krajišnik Újvidéken a legnagyobb szerb, a másik krajišnik Szarajevóban a legnagyobb bosnyák, a katolikus hercegóc pedig Splitben vagy Dubrovnikban a legnagyobb horvát. Igaz, egyik esetben sem kell importálni a nacionalizmust. 

Némi bóklászás után az erőd falán emléktáblát találunk, rajta felirat: „A jubileumi 2000. évben a felkelés 125. évfordulója alkalmából a török szolgaság számtalan horvát áldozatának és Hadži-bég terrorjának számos kárvallottja emlékére e börtön falára állíttatta Neum megye és Hutovo község.” „Ustasák” – mormogja Jesenko, aztán továbbállunk.