FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: A költő és a vezír

Az utak a mellékutcákban elhanyagoltak, takaros házak váltanak kopottakat. Vannak még a világháború előtti leélt házak, melyekkel aligha történt valami építésük óta. Ajtó rég nincs, a lépcsőház fekete a völgy nyirkában dúsan tenyésző penésztől, a lépcsők alatt száradó emberi ürülékek – hihetetlen, de a ház nem lakatlan. Itt, a Potur-mahala utcában több hasonlót is találni a kertes családi házak mellett, úgy tűnik, az utca a Monarchia alatt épült fel a csarsia és a meredek lejtők temetői között. Az egyik régi török temető tövében – szemben az újabb, a háború áldozatait összegyűjtővel (Šehidsko mezarje) – találjuk meg a dervis költő, Ilhamija türbéjét.

Mégiscsak egyedülálló helyen vagyunk. Travnik százötven évig, a 19. század közepéig vezíri székhely volt. Ma arról híres, hogy ez a legtöbb türbét számláló bosnyák város. S valóban: bár első pillantásra ez sem látszik, mintha többen lennének itt a holtak, mint az élők – akiket a völgyben régi temetők meredező fehér nisánja figyelnek a körötti lejtőkről.

Abdulvehab Ilhamija Žepčevi dervis volt és költő, aki Žepčén született 1773-ben – akárcsak Csokonai –, s Travnikban halt meg 1821-ben – akárcsak Keats. Az idők párhuzama és a helyek különbsége beszédes. Mindkettejüknél többet élt, ám mindkettejüknél kevesebb műve maradt fenn. Viszont mindkettejüknél több nyelven: írt törökül, kicsit arabul, s a nép nyelvén is. Az alhamijado, azaz régi bosnyák irodalom, pontosabban a muszlim délszlávok hibrid nyelvű (keleti nyelvek hatása) irodalmának egyik legfontosabb képviselője. E verseit olvasva szinte hihetetlen, hogy kortársa volt az imént említett költőknek. Bár a költői imagináció a kifejezés illősége hasonlóan zseniális – kiválóan bizonyítja ezt, hogy épp legegyszerűbb s legtalálóbb sorai a legnehezebben lefordíthatók –, hangja mégis mintha sokkal archaikusabb, régibb időkből szólna. Az egyik utolsó verse Rimay Jánosra emlékeztet, bár szófukarabb, s híján van az őt jellemző bődületes szóképeknek. Így kezdődik a vers: „Čudan zeman nastade, / sve zlikovac postade, / din-dušmanin ustade, / Veće takata nestade.” Magyarul talán valahogy így: „Furcsa korszak kezdődik / mind a bűnös feltűnik / hitellenség előtűnik / az erő éje eltűnik.”

Ilhámija életéről szinte alig tudunk valamit. Iskoláit (medreszáit) Boszniában végezte, nem tudunk róla, hogy akár csak Sztambolban járt volna. Az irodalomtörténészek néhány sorába kapaszkodnak, úgy mint „anyám nincsen, apámra nem emlékszem”. A naksibendi rendhez tartozó dervis, sőt sejk volt. Élete ködös és zavaros időszakra esik: Fényes Porta háremintrikái, az eresztékeiben meglazuló Birodalom, a reformok és a begyöpösödöttség, a logikáját vesztő elnyomás és a lázadás, az intézményesített korrupció urambátyám-rendszere, satöbbi. Elég Ilhamija kritikus sorait olvasni, hogy lássuk, mennyire örökzöld problémákról van szó. Állítólag az imént idézett verse lehetett az, amely miatt a vezír, Dželalludin pasa Travnikba hívatta. Hogy pontosan mi történt, nem tudni, csak azt, hogy a költőt végülis lefejezték. Az egyik mendemonda Galileire emlékeztető szituációt beszél el – eszerint nem volt hajlandó a vezír követelésének megfelelve megtagadni verseit. Más legendák mesésebbek, az egyik szerint guruló feje kilencszer huppant a földre, melyek nyomán kilenc forrás fakadt.

Travnik híres halottját nem említi műveiben Ivo Andrić, Travnik híres szülötte. Mindkettejük esetében véletlen a várossal való fatális kapocs. Mondhatni, úgy alakult, hogy Andrić itt született (szülőháza ma is áll, múzeum) – anyja épp látogatóban járt itt. (Igaz, élete egy rövid időszaka is a városhoz fűzi, a közeli Ovčarevo ferences kolostorában, mint afféle felügyeleti fogságban töltötte Andrić.) S persze művei, mindenekelőtt a Travniki krónika c. regénye, amelyben épp e zavaros kor egy szakaszát dolgozza fel, valamint A vezír elefántja c. kisregénye pedig épp Dželaludin pasa érkezésével és rémuralmával kezdődik. Dželaludin állítólag nemcsak a költőkkel bánt keményen: érkezése után harminc bég és hét kapetán [sic!] feje hullott a porba. Andrić géniusza éppen a szörnyeteg emberi vonásait ragadja meg, mindenekelőtt a magányt és a betölthetetlen belső hiányt, az örök álmatlanságot.

Dželaludin pasa türbéje kőhajításnyira áll azon templom mellett, ahol Andrićot keresztelték, s gyűlölt költője végső nyughelyétől is csak egy rövidebb séta választja el. A vezír díszes türbéjének dekorációja az ún. török barokk kiváló példája. Ilhamija türbéje otthonosabb: zárt, odabenn zöld lepellel letakart koporsója és turbánja, odakint bimbózó rózsák. Illatuk az egyedüli élet ebben a világi temetőben – méltó emléke a szúfi költőnek, aki nem akart mást, mint békében lenni a világgal.