Más a helyzet a másik Szarajevóban, Kelet-Szarajevóban (Источно Ново Сарајево), amely már a Republika Srpska része és amely a háború után épült ki: a kilencvenes évek családbarát bérházai mellett neobizánci crkvák nőttek ki a kis falu, Lukavica menti síkon. A Dobrinját és Lukavicát elválasztó határ átlépését leginkább a föderáció és a köztársaság zászlóváltása mellett az egyazon utcák olyan hangzatos névváltásában érhetjük tetten: Bulevar Mimara Sinana – Srpskih vladara. Gavrilo itt hőshöz méltóan parkot is kapott, benne életnagyságú szobrával. Az egyik blokk oldalán pedig egy portrén Gavrilo street artba megy át, mellette cirill felirat: „ha a szülőföld szeretete meghal, az országnak is meg kell halnia”. Ha kétségeink lennének Gavrilo megítélésével kapcsolatban, elég, ha beleolvasunk a szerb–angol nyelvű táblán látható ismeretterjesztő szövegbe. Egyébként évente Princip Napokat is tartanak itt, melyekbe természetesen a Vidovdan is beleesik, valamint a Vidovdani hősök kápolnájának megkoszorúzása. Ez pedig mindig egy újabb remek alkalmat jelent előadni a másik, a kelet-szarajevói álláspontot, hogy Gavrilo nem terrorista volt, ahogy azt manapság Szarajevóban gondolják. A kápolna egyébként többször volt vandalizmus áldozata, főleg a háború alatt s után. Az ostrom idején mondhatni nyilvános vécéként használták a szarajevóiak, hogy szerbgyűlöletükön könnyítsenek.
Hogy ezeket a szövevényes viszonyokat mennyire látják át a külföldi turisták – csak találgatni lehet. Egyesek állnak a Latin hídon, s azt sem értik, mit keres itt egy szerb terrorista, miközben Szerbia kilométerekre van. Aztán egy elhaladó helybéli hangja üti meg a fülem: „Ha Gavrilo nem lövi agyon Ferdinándot, mára Szarajevó már ott tartana, mint Bécs.” „Á, el tudod te képzelni Boszniát bécsi gastarbeiterek nélkül?” – Vicceli meg a társa.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.